Mi a véleményeteket erről az írásomról?

Bohózat

– Novella, amely W. A. Mozart 1781. augusztus 22.-én, apjának L. Mozartnak írott levelén alapul –

A függöny meglibbent, majd illat szállt. Sóhaj volt. Csak nő állhatott mögötte… A függöny nem mozdult, mint az illat, várt. Mögötte, senki sem állt. Mozart kedélyes volt, mint mindig, csupa cifraság, pomádé, szinte maskara. Őszinte, mint egy harlekin, s már örök, akár a márvány. Minden zsebéből arany óralánc csüngött alá, és felettébb elégedett volt magával, különösen cipője csatjával. Komponált is magában egy piperkőc áriát, de mert sehogy sem illet a ’Szöktetésbe’, hát nyomban el is vetette. Persze mosolygott.

- Kedves mester, igazán olyan ízléstelenül öltözködik, mint egy török, és olyan szükségtelenül vidám, mint egy tenor! Na persze tenor! – kacsintott Auernhammer kisasszony kacéran, és a füle mögött babrált. Nem hordott fülbevalót. Józan teremtés lévén, tudta, hogy az ékszerektől, csak a semmit várhatja. Wolfgang Amadeus megsértődött:

- Kedves kisasszony, én öltözködöm! Úgy ahogy, de öltözködöm. Szeretem e cicomás semmiségeket. Nekem ez jár! És különben is, a legtöbb tenorszerep igazán komoly!

A szinte meztelen teremtés, megfenyegette pufók ujjaival a géniuszt, akárha cantabiléket püfölt volna a levegőben:

- Drága Mozart, maga ennél többet, sokkal többet érdemel! - jelentette ki, és úgy kuncogott, hogy semmi kétséget nem hagyott a felől, önmagát tartja a világon a legtöbbnek. És mi tagadás, valóban egy „jó darab csúfság” volt.

A zeneszerző elvörösödött, és epés iróniával készült megfelelni Josephine Auernhammer-nek, de csak egy nyegle sértés kerekedett ki belőle:

- Minden tiszteletemmel együtt azonban, csak azt mondhatom, kedves kisasszony, hogy feltétlenül kevesebbet érdemlek kegyednél! – és olyan pózba vágta magát, mint egy hérosz. A kisasszony továbbra is csak kuncogott. Nem volt hajlandó vereséget szenvedni. Taszító orcáján cinikus kifejezéssel, a zongorához fordult. Meglepő érzékiséggel futtatta végig, nehéznek tűnő ujjait, a billentyűkön. Bárki megesküdött volna rá, hogy amíg a húrok zengtek, Auernhammer kisasszony, szép volt.

- Tudom én, hogy mit gondol rólam. - űzte el saját varázslatát. A húrok már pihentek.

- Ha tudja, - ocsúdott fel kábulatából a mester – akkor meg miért piszkál? - kérdezte elkeseredetten, és csipke nyakravalója elhervadt.

A kisasszony visszafordult, imádva imádott hangszeréhez, megcirógatta, és így szólt:

- Azt mondják valami költő, szalonbetyár, vagy miféle, egy alkalommal, tehetségtelenül játszó kedvesét, a nyílt színen, egy szalonban persze, a következő elmésséggel bűntette, avagy jutalmazta; hogy büntetés vagy ajándék, azt döntse el maga! Tehát. Idézem a rögtönzést:

Ellazul a zongora, érzelmeink bútora,

Száll belőlem, száll tova,

A fogadkozás, hogy soha,

Nem ülök le hallgatni,

Ujjaidat zajlani,

Holt zenészek szellemén!

- Mit szól? Vajon az én ujjaim, hogy zajlanak a holt zenészek szellemén? Mit mond, kedves Mozart? De őszintén?

- Azt hogy nyilván jobban, mint az élő muzsikusok lelkén! Mindazonáltal, a költészethez nem értek, de ez a versike, nekem szerfelett bugyuta elmésségnek tűnik, úgyhogy a kisasszony megnyugtatott, a rossz hírű Stephanie, nem is annyira gyatra, mint amennyire lehetne.

- Olyan igazságtalan! - sóhajtott szemrehányóan Auernhammer kisasszony.

- Stephanie-val? Eltűröm a librettóját..

- Nem!

- Az ismeretlen költővel? Eltűröm a poémáját..

- Nem!

- Az emberiséggel? Mindenkit eltűrök..

- Nem!

- Talán önmagammal? Még magamat is eltűröm..

- Természetesen nem! Csupán velem... Természetesen, csak velem! Természetesen…- a kisasszony mélyen megrendült. Csúnyábbnak tűnt tehát, mint rendesen.

- Hogy-hogy természetesen? – álmélkodott a mester.

A tanítvány, Mozart legtehetségesebb zongoristanövendéke, gyűlölettel meredt a függönyre, melyen mintha, remegett volna a minta.

- A mögül a függöny mögül, szoktam magát lesni.

- Tudom. Sokszor észrevettem. Miért van most behúzva? – sandított a függönyre Mozart.

- S ha feltűnik incifinci alakja, cifra gúnyája, hetyke kalapja, nagy golyó fején a kicsi háromszög.., hjaj, hogy én akkor milyen boldog vagyok..!

- Micsoda szemtelenség! – csattant fel a bécsi klasszikus.

- Pedig az van magának mester, nagy golyó feje, himlőhelyes orcája és nagy sétabotja, mintha valami mulandó kamarás lenne éppenséggel, és nem a testet öltött muzsika, maga.

A géniusz szóhoz sem jutott felháborodásában. A zongoraművésznő azonban, tárgyilagosan folytatta:

- Én meg ördögpofájú vagyok, ugye..

- Micsoda!?- horkant fel Mozart.

- Ön írta ezt kedves mester.

- De hát honnan..!

- És persze izzadok is..

- No de!

- Bórköre lenne ugye szükségem…

- Kicsoda..?

- Mon trés cher Pére…

- A leveleim! De hát, hogy! Honnan! Kicsoda?

- Hogy kicsoda? Csak az a Weber némber! - a kisasszony büszke és kihívó volt.

- Stanci! - nyögte a komponista és egészen lecsúszott a székén, az arany óraláncok elbújtak a selyem zsebekben. A zseni zavara őszinte volt.

- Nos igen, tüneményes mesterem. Maga sok szerfelett csúnya, és sok szerfelett igaz dolgot írt meg rólam, a kedves papájának, egy szerfelett otromba, és szerfelett gonosz levélben.

E levélkét, hála a kis Constanze Webernek, nekem is volt szerencsém olvasni. Ó, igen! Eljött hozzám, a kis buta, a kis élősdi, a kis hölgyike. Gúnyolódott rajtam. Az orrom alá dörgölte, imádott mesterem utálatos levelét. Ő persze, csacsi teremtés azt hitte, hogy én ezek után hallani sem akarok majd magáról. Nem sejtette, hogy én szemben vele, rendelkezem némi józanésszel, és szemben vele, én tudom, hogy ki az a Mozart. Én csúnya vagyok, sőt ocsmány. Tiszta sor. De a legtehetségesebb zongorista a nők között, és ebből nem engedek, és nyilván maga se! – a sértődött nő parancsnokolt.

- Maga valóban az egyik legvalószínűbb ígéret, sőt talán az egyetlen ígéret azok közül, akiknek valaha is órát adtam. - helyeselt bánatosan, sőt erőtlenül a géniusz. Vörösesszőke hajáról csak úgy pergett a púder, és immáron ő is izzadt.

- Vallja be kedves oktatóm, ha szólíthatom így, hogy az ön valódi szerelme Aloysia, és ez a kis gyöngyvirág, ez a kis testvérke, csupán lázadás a maga részéről, a hátátmutató igaz szerelem és a kedves atyja-ura ellen!

Mozart erőtlenül intett. Talán valami olyasmit, hogy lehetséges a kisasszony feltevése.

- Ja és amit az én papámról meg mamámról írt? No de kérem! Még egy művész is lehet úriember. Még egy Mozart is. Még ha nehezére esik is.

- Elnézést kérek…- motyogta a mester, és himlőhelyes orcáin lángok gyúltak. Isteni fülei szorosan a koponyájához lapultak. Termetre kisebb lett, mint eredendően. Egyszóval vereséget szenvedett. Auernhammer kisasszony kedvtelve nézegette, és úgy döntött, hogy mar még egyet. Harap még. Így szólt hát:

- És persze, bármennyire rátarti is volt, abban a becstelen levélben, egyezünk meg abban, hogy a maga barátságát, igenis ki lehet fizetni, egy tányér levessel.

- Talán. - dünnyögte a muzsikus halkan.

Nehéz, barokk csönd telepedett a könnyű, rokokó szobára. Josephine, és Wolfgang Amadeus fölött angyal szállt el. A muzsika angyala. Egy angyal, loknik és szárnyak nélkül. A termetes hölgy sokáig tűrte, mielőtt megtörte volna a csendet. Remek drámai vénával rendelkezett.

- Bízom magában édes Mozart! Akarom, hogy tudja, nekem csak a zene van. Énrám szemet nem vet senki, se előkelő, se gazdag, se férfi. Csak a természet szór rám követ, kavicsot s még két marékkal homokot is, vagy bórkövet, mint maga. Ostoba, csúf vagy szegény emberé nem leszek. Nem áltatom magam. Másokat minek áltatnék. Nagy előadó akarok lenni. Muzsikus! Maga által máris a felhőkig nőttem, jó tenorom! Növesszen hát a napig, istenem! Mióta leckét ad nekem ó mesterem, úgy érzem, ha ujjaimmal dalolok, vagy ha égi vihart verek; hogy vad vagyok és mezítelen, és hogy maga szeret! Igen, szeret! Mert… mert, még szép is vagyok, amikor ez érzelmes bútor felé hajolok! Olyankor, gondolok magára. Csak magára gondolok. Mindig gondolok!

Csend és zene, ez volt a két ember szívében. Semmi angyal. A függöny mocorgott. Mozart töprengett, és mintha fázott volna. Reszketett.

- A muzsikáért mindent megteszek. A tehetségbe mindig szerelmes vagyok. Mit kíván hát tőlem, Josephine kisasszony? – Mozart bágyadt volt. Úgy festett, mint egy megtépett pávatoll.

A zongoraművésznő veszedelmesen elmosolyodott. Érzelmei bútorához fordult, és már játszani is kezdett egy Mozart szonátát, s a tetejébe valami súlyos variációt. Az elbűvölt mester csak csuklott, csak bólogatott. Dobogott a lábával. Olyan volt akár egy kamasz: ’feje nagy’, meg kajla, meg zavaros. És Josephine Auernhammer csak játszott, csak klimpírozott, őszintét és hazugot, sírt és kacagott.

- Csúnya vagyok? – kérdezte, egy pillanatra sem feledve a varázslatos játékot.

- Csúnya? Ki mondhatott ilyet? Ki volt az a megátalkodott? Akinek füle van, az a szféráknál világosabban hallja, hogy maga csodaszép! Mit szép! Tökéletes!- kiáltott a magából és a ruháiból is kivetkezett géniusz.

- Úgy-e? – kérdezte a boszorkány. Csendült-pendült varázsa.

- Úgy! – ujjongott a zseni.

- Most legyen az, hogy maga a napig emel engem!- parancsolta a nő.

- Hisz ez igaz és szent kötelesség! – bókolt a zenebohóc. S már a hölgyön matatott.

- Igaz és szent azt nem tudom, de hogy szeresen azt akarom!- sikoltotta a kisasszony.

- Igaz és szent higgye el! Mint lángelme csak mondhatom! – rebegte az elveszett zeneköltő.

- Szeressen! – csilingelt a kisasszony

- Szeretem! – nyögte a nagyember

- Akarjon! – rendelkezett a nőszemély

- Akarom! – törleszkedett a férfiú

- Harapjon! – vihogott a boszorkány

- Harapom! – mókázott a fiúcska

- Karmoljon! – sziszegte a kígyó

- Karmolom! – cincogta a kisegér

- Milyen omlós a moll, és milyen durva dúr! – vinnyogta a nő

- Míg zeng a húr, tőlem nem szabadul! – harsogta az ember

- Szóval mégis ért a költészethez? – kérdezte Josephine

- Tagadom! Én csak a zenéhez értek, s a színpadhoz egy keveset. – felelte Wolfgang Amadeus

- Boldog vagyok mesterem! Boldog vagyok, kis házi géniuszom! –így az Auernhammer

- Én is, ó Tehetség! Én is, ó Muzsika! – így a Mozart

- És Josephine Auernhammer már elérte! – szólt az istennő

- És Wolfgang Amadeus Mozart, már birtokolja!– felelt a földi helytartó

- A napot. – szuszogták együtt

- Ámen! – és szétvált a hangjuk

- Ámen! – és szétvált a testük

Auernhammer kisasszony élete legszebb és leghosszabb koncertjét adta aznap. Emberi fül Mozartot szebben előadni és variálni senki mást nem halhatott. Kár, hogy olyan csekély számú volt a közönség. S mikor a játék megpihent, mikor a muzsika véget ért, és Wolfgang Amadeus már zavartan öltözködött és „irult”- meg pirult, a győzelmes, a csodálatos amazon, hirtelenjében a függöny felé fordult:

- Mint látja drágám, a fogadást én nyertem! Maga, meg akart engem taposni! Holmi levélkével megalázni. Gyalázatosan elkámpicsorítani! Hát, most én aláztam meg kegyedet, én tapostam meg magát. Mesteremtől szellemet nyertem, magától százötven huncut kis forintot, s a muzsika által ünnepeltem a muzsikát! Könnyelmű, ostoba kis teremtés maga. Feleségnek való. Kár hogy drága mesteremet untatni fogja! És elszívja majd életét, zenéjét, erejét! De sebaj! Azáltal, hogy a mi kis fogadásunkat ilyen fölényesen nyertem meg, jó előre, érte is bosszút álltam! Egy szó, mint száz; megvertem magát! Kegyed olyan buta, hogy még a szerencse sem méltatja figyelemre! Legközelebb ne fogadjon Josephine Auernhammer-rel, Constanze Weber. És ne remegjen! – fújtatott a bányarém, a függönynek!

Mozart semerre sem nézett, szemlesütve készülődött a távozásra. Toporgott. Egyik cipőjének csatja elferdült, csipke kézelője koszos volt. Hátrálni kezdett a kékre mázolt ajtó felé. Az ócska szőnyegben egyszer megbotlott, és kétszer elvesztette a kalapját, mire a rézkilincset valahogyan megkaparintotta.

- Ó, már menni készül? - kedélyeskedett Auernhammer kisasszony. Hatalmas volt és csúnya, mint a boszorkányok általában, s még a tetejében diadalittas is. A mester csendben ácsorgott. Védtelen volt. Szomorú volt. Nem dalolt a szíve. Ilyet eleddig, még soha sem érzett. Kinyitotta az ajtót.

- Még valami - pökte a pökhendi némber - a leveleit ne pihentesse postázás előtt, mert az a ringyó kimazsolázza belőle a ganajt.

A függöny meglibbent. Illat szállt. Mintha nő állt volna mögötte. Az illat olyan, mint a sóhaj. A sóhaj olyan, mint a nő. A függöny nem mozdult. Nem állt mögötte senki.