Mit gondoltok erről a prológusról?

Ez egy fanfition-nek készül, az Elcserélt életek című film alapját követve. A történetet Walter Collins szemszögéből szeretném leírni. Itt a prológus :

Az éjszaka kísérteties csöndjét, a sűrű villámcsapásokon kívül csak David fülsüketítő sikításai törték meg. Én csendben loholtam utána, ahogyan csak a lábam bírta. Szemeimből patakzottak a könnyek, de a heves zivatar lemosott minden legördülő cseppet az arcomról. Édesanyám által foltozott bakancsom el-el merült a sárban és erről eszembe jutott Ő. Biztosan égre földre keres. Jól ismerem, biztosan nem nyugszik addig, míg otthon nem tudja a kicsi fiát. De most nem gondolhattam erre. Nem számít, hogy mennyire van sötét, hideg és hogy mennyire hiányzik anyám – nem állhattam meg. Nem állhattunk meg. Az életünk volt a tét. A másik két fiú, akiknek velnük együtt sikerült megszöknie a rencsről, a másik irányba menekültek tovább. Több esélyünk volt, ha szétválunk. A vádlim és a térdem már égett a fájdalomtól, fogadom, egész eddigi életemben nem futottam ennyit. Sőt, nem is hittem volna, hogy képes vagyok egy ekkora távra. Mit ki nem hoz az ember fiából a halálfélelem? Gondolataimat puskadörrenés szakította félbe. Lőttek valahol, méghozzá nem is annyira messze. Úgy látszik, mégsem sikerült akkora utat megtennünk, mint amennyit gondoltam. David-del összenéztünk és egyetlen szóváltás nélkül futottunk tovább a semmibe. Még mindig koromsötét volt, de a vihar csendesülni látszott. Megengedtem magamnak egy pillantást hátrafelé, magam sem tudom pontosan miért, talán éreztem, ahogyan rezeg alattam a föld a közeledő gépjármű rezonanciájától. Egy szörnyeteg két sárga szeme világított élénken a messziben, majd ahogyan egyre közelebb és közelebb merészkedett, a szemek nagyobbnak tetszettek és a brümmögő hang is felerősödött. Tudtam, hogy nem tehetek semmit. Nincs esélyünk az autóval szemben. Egy learatott gabonamezőn voltunk és bár, hiába volt éjszaka, így sem láttam esélyt a menekülésre. Ennek ellenére nem lassítottam a lépteimen, azt akartam, hogy ha eljön az idő, mikor elkell magammal számolnom, lelkiismeret-furdalás nélkül mondhassam ; én mindent megtettem a túlélésért. Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt a lámpa teljes egészében megvilágította gyönge, csuromvizes alakomat. Irtózatos feszítést éreztem a vádlimnál – az előbb érzett izomláz ehhez képest semmisnek hatott. Pillanatokon belül a földön voltam és éreztem a autó forró alvázát szorosan a testem felett.