Véleményeznétek a, , regényem" egy kis részletét? (Többi alul)

Többeknek is átküldtem ezt az idézetet. Vegyes vélemények születtek. Úgy határoztam, kirakom ide, mert miért ne? (Amúgy egy kedves ismerősöm már kirakta, de ő az épelméjűségem boncolgatta, nem művészi adottságaimat).

Először is: nyugodtan lehet sz@rozni, átkozódni, nyelvtannácizni. Igazából a véleményektől függetlenül is továbbírom, csak érdekelne jó-e.

Hát jöjjön az idézet:

,,Karmos kezek taszigáltak előre. A fejemre húzott, bűzölgő posztózsáktól nem láttam szinte semmit. Botladozva haladtam előre. Keményen nekiütköztem valaminek. Az engem löködők egyike érdesen felröhögött. Röhögjön csak, ameddig még tud - gondoltam magamban bosszúsan. Ha nem lenne rajtam ez a rohadt lánc, biztosan nem kacarászna ilyen önfeledten.

Végre megálltunk. Valaki erőszakosan leráncigálta rólam a zsákot, jópár szál hajtól megszabadítva így engem. Undorítóan vigyorgó patkánypofával nézhettem szembe. A fajzat egyik szeme hiányzott: ezt egy rúnákkal telerótt vasgolyóval pótolta. Egyetlen írisze fel-le mozgott, ahogy végigpásztázott engem. Undorkodó hangot hallatva eltaszított magától. A palánkfal nagyot kondult, ahogy a hátam nekicsattant.

- Most meg fogsz dögleni - a dög fekete körmeivel megkaparta szőrtől burjánzó mellkasát. Csupasz, rózsaszín farka ide-oda csapkodott. - Hallgasd csak! Hallod?

Hallottam. Valaki a fal másik oldalán sikoltozva könyörgött kegyelemért, majd velőtrázóan ordibálni kezdett. Nem hatott meg. Sok hasonló dolognak voltam fül-, vagy szemtanúja. Faarccal meredtem a patkányra. Az arra várt, mikor dobom le ezt az álarcot, és kezdek el térden csúszva az életemért rimánkodni. Azután rájött, az tükröződik a képemen, amit érzek. Ez némileg megrendítette. Nem ehhez volt szokva. Ő eddig csak rettegéstől eltorzult ábrázatokat, és gyermekként zokogó férfiakat látott.

A félszemű kiköpött. A nyála alig egy hajszálnyival vétette el a csizmám.

- Nem félsz? - Látván lassú fejcsóválásomat, a dög kuncogott. - Majd fogsz, ha kilöklek innen az arénába.

Unottan sóhajtottam. A sikoltozás abbamaradt. Kicsapódott egy ajtó a palánkfalon. Eddig fel sem tűnt, hogy ott van. A tervezői jól elrejtették, annyi bizonyos.

A rondaság levette a bilincsemet. Megmozgattam zsibbadt csuklóimat, és a falon levő nyíláshoz sétálltam. Ráérősen kiléptem a félhomályos előtérből, a jól megvilágított arénába. A fényért felelős fáklyák csípős füstszaga bántotta az orrom. Akárcsak a bomlófélben lévő vér bűze. A harctér homokját mindenhol kocsonyásodó,vörösesbarna tócsák borították. Az egyikbe sikerült belelépnem. A csizmám talpa gyomorforgató cuppanást hallatott, mikor kirántottam belőle.

Öt skaven állt velem szemben. Az egyik patkányfajzat előtt egy néhai ember torzója vonszolta magát. A zsigereit kiontották, az egyik lába természetellenesen kicsavarodott, a jobb szenét kinyomták, az abból maradt kocsonya az arcára kenődött, a bal füle egy bőrdarabon fittyegett félig elválasztva a fejétől. A rendészi egyenruhája felismerhetetlenné volt szaggatva. Szőke fürtjei a fejéhez tapadtak.

Kerestem a társát. Biztosan nem Aaren könyörgött kegyelemért. A főrendész túl büszke ehez. Megláttam egy fejetlen tetemet a falnak támasztva.

- Megbosszullak - szóltam oda Aarennek.

Néhai ellenségem rám meresztette fél szemét. Ajkai egy szót formáztak: köszönöm. Ekkor hatolt a felette tornyosuló skaven pengéje a koponyájába.

A dög a gyilkolás feletti örömében öles gerjedelmet produkállt. A nadrágja elején megjelenő dudor láttán elvesztettem az uralmat az arcvonásaim felett. Undorral és gyűlölettel vegyes pillantást vetettem rá. Amaz válaszul rámvillantotta sárgás agyarait, majd megnyalta a száját.

- Megbosszulod? - kérdezte a meggyalázott testbe rúgva. Lábbal felém pöccintette a földön fekvő két tőrt. Az egyik megvágta.

Felvettem a pengéimet. Az enyémek voltak. Én kovácsoltam mind a kettőt, és a rúnákat is én véstem beléjük. Nyomorult Aaren nem tudta, hogyan használja őket. Kardhoz szokott, nem pedig vívótőrhöz.

Leeresztettem a fegyvereimet. A pengék fémes csiszálás kíséretében megnyúltak, és megvastagodtak. Immár két rövid karddal a kezemben, fenyegető testartással álltam a skavennel szemben. Az ajkaimon gunyoros félmosoly játszadozott. Ellenfelem vicsorgott. Meglengette a szablyáját. Vártam, hogy ő kezdeményezzen. Biztos voltam benne: ő fog. Nem elég türelmes és be is van gerjedve. Ő fog először támadni.

Nem tévedtem. Alig pislantottam kettőt, a fajzat már nekem is ugrott. A pengéink szikrákat szórva találkoztak össze. Egymásnak feszültünk.

- Szálanként fogom kihúzkodni a beleidet, és azokkal folytalak meg - köpte oda.

- Csak rajta! - válaszoltam.

Szúrt. Hárítottam. Közben a másik fegyveremmel leszeltem egy jókora darabot az egyik füléből. Ha nem rántja el időben a fejét, már nem él. Viszont elrántotta, és még arra is volt ideje, hogy ököllel az arcomba csapjon. Elrúgtam magamtól. Kiköptem némi véres nyálat. Közben hol megnövesztettem, hol megkurtítottam a pengém. Nekem csak egy gondolatomba került, és ellenfelemet a végtelenségig bőszítette. Ismét rám vetette magát. Egy gyengébb ütése eltalált: lecsúszott a bőrvértemről, de egy kicsit felsebezte a vállam. A harcban nem zavart túlzottan.

Hárítottam egy csapást és szúrtam. A tőröm markolatig merült a skaven mellkasába. A szabja csendesen a homokra hullott. Csavartam egyet a pengémen, mire dög fájdalmas szörcsögő öklendezés közepette vért köhögött az arcomba. Letöröltem, és kirántottam a pengém az ernyedten elzuhanó patkányemberből..."

Nos, hát ennyi lenne.

Várom a véleményeket.