Ti is szoktatok inni (alkohol) alkotás közben?

Mikor még nem ittam annyit, (4 évvel ezelőtt, most 23 vagyok) és az alkoholtól vártam inspirációt, ihletet, butamód, akkor csak lefárasztott a pia, leblokkolt az agyam teljesen, nem tudtam gondolkozni, így alkotgatni sem. Nem értettem a nagy művészeket ők, hogy tudnak alkohollal dolgozni!? Most, hogy már személyiségem majdnem kialakult, és vonzalmai közt szerepel jó néhány önmarcangoló lelki gyötrelem, és ezeket tetézik még a fizikai bajok is, - természetesen a kettő kölcsönösen kihat egymásra, ép testben, ép lélek ugye blabla... - hát ezekkel egyenes arányban növekedett a bevitt alkohol mennyiség amit naponta magamhoz vettem/veszek, és rájöttem, megértettem amit korábban nem tudtam megérteni. (A világnak/művészvilágnak ez nem egy új felfedezés, csupán nekem, mert amikor az ember saját maga jön rá valamire, az csodálatos érzés). Ahhoz, hogy alkohol hatása alatt, tudjon eredményesen dolgozni az ember, ahhoz alkoholistának kell lenni! (Ez nem egy buzdítószöveg, a kezdő alkotópalántáknak!) Félig vagyok alkohol függő, bár valószínű, hogy ilyen nincs, mert az alkoholizmus egy út, amit folyamatként értelmezhetünk, tehát ha most "félig" vagyok, akkor nem sokára elkövetkezik a beteljesülésem. Tényeket is mondjak az én "féligem" megértésére, általában késő délután kezdem teljesen üresnek, értelmetlennek érezni magam, fel-alá mászkálok a házban céltalanul, semmihez sincs kedvem, ez egy nagyon intenzív anhedonikus állapot. Ehhez társul még az unalom és a lustaság gyötrő kettőssége, és ezt azoknak az embereknek még nehezebb elviselniük, akik szünet nélkül érzik az alkotásra való belső késztetést. Tudatos, de önfejű ember létemre ilyenkor nem pszichológushoz megyek és antidepresszánsokat szedek, hanem az alkoholhoz nyúlok. Ezt úgy mondom, mint aki elítéli az alkoholizmust. Frászt! Mindennek megvan a jó és a rossz oldala. Inni meg kell tanulni és meg kell, hogy legyen a képessége az embernek az önkontollra alkohol hatása alatt is! Ez egy esetben a személyiségtől függ. Nem arról az alkoholizmusról beszélek, ami letolt gatyával egy bokor alatt alvással, okádékkal és másnapossággal jár! Nem. Én a hasznos, céllal rendelkező alkoholizálásról beszélek, pl.: hogy a sok közül egy ilyen okot említsek, ami manapság úgy érzékelem egyre gyakoribb, az a szociális fóbiának nevezett szorongásos lelkirák. Itt sokan rávághatják, hogy arra nem inni kell, mert az alkohollal csak elnyomjuk a problémát. Valószínűleg ez így is van, de én nem egy dologra használom az alkoholt. A szociális fóbiából adódhat, hogy jóbarátom a magány és egyre gyakrabban alkoholizálok, így ha otthon nincs semmi innivaló, akkor csak azért bemegyek a belvárosba, hogy egy kocsmában ihassak. Végülis a legjobb hely szükségletemre. Miért nem megyek az egyik környéki kocsmába? Adódhat a kérdés. Ez a magányból - nem az egyedüllétből - származik. Nagy a közösség utáni vágyam. Akkor miért vagyok magányos? Ezt nagyon jól megválaszolták már híroldalak rovataiban, hogy miért is magányosak, a magányos emberek. :) Sokat járok egyedül kocsmába. (Ezt a szöveget nem önsajnálatból írom!). Nem csak este. Többször kora-délutántól, hajnali háromig. Ülök, iszom, dohányzom, merengek a helyzetemen. Magam szórakoztatására, még ha öltözetem nem is indokolja, elegáns, úrias, művészemberekre jellemző pózokat veszek fel, figyelem az embereket, azokról a tudatalatti irigység folytán rosszmájú gondolataim támadnak és leírom őket az okosom jegyzetébe. ha már nagyon unatkozom felhívom a havert, hátha a városban van és összekoccolunk egy sörre vagy fröccsre, mégis csak történjen valami szociális akció. Aztán jön az a lelki vívódás, hogy mindig csak én vagyok a kezdeményező fél, miért mindig nekem kell, hisz egyáltalán nem csak az én érdekem a kapcsolatok ápolása, építése. Lassan kezdem naivnak, eszetlennek nézni embertársaimat, akikkel valamiféle kapcsolatban állok, kezdem azt hinni, hogy annyira hulyek, hogy egyszerűen nem fogják föl a helyzetet és meg se fordul fejükben a kezdeményező gesztus. sok gyökér ember van. erre mondhatjuk, hogy nem gyökerek csak bátorításra szorulnak. Én is bátorításra szorulok szociális fóbiám miatt. engem ki fog bátorítani??! Jó persze én szerencsés vagyok ebben a helyzetben, bírok azzal a képességgel, hogy magamra öltöm a nagy szangvinikus extrovertált szerepét, de belül ugyanúgy egy szorongással teli ember vagyok. Igen bírok a szerepjátszás képességével, de így nem tudom önmagamat adni, noha szeretek bohóckodni a szerepben, mert részben magamról mintázom. (Külsőmmel nincs baj, sok embernek tetszem) Bevallom kicsit belefeledkeztem személyiségem ecsetelésébe, na de én kismiska vagyok itt sokakhoz képest. (Ezt nem rosszindulatból mondom :) ).