Ha egy külföldinek bemutatkoztok, akkor a neveteket ti sem szoktátok külföldi kiejtéssel mondani, ugye?

Ez szamomra inkabb csak az erthetetlen es a vicces kategorianak a kevereke.

Az en keresztnevem pl. olyan, hogy van egy magyar atirasu verzioja, amit magyar betukkel es kiejtessel kell kiejteni, es van egy (szamomra) normalis verzioja, ekezet nelkul, mas (kulfoldiesnek mondhato) kiejtessel. Na, en ez utobbit hasznalom, eszerint is vagyok anyakonyvezve, igy is ejtem ki bemutatkozaskor, es erre volt mar aki megjegyezte hogy "mit kulfoldieskedek, en magyar vagyok nem?!". De, de attol meg ez a nevem :"D. De ilyen esetben amikor kitalal maganak egy teljesen uj vezeteknevet, az eleg erthetetlen :"D.

Vannak emberek, akik megfelelési kényszerben szenvednek. Vannak emberek, akik kisebbrendűségi érzésben szenvednek. Meg vannak emberek, akik büszkék arra, amik. Abba születtek, azok, és nem tagadják meg.

Ez szemlélet kérdése. Elvétve lehet sikered, hogy egy megfelelési kényszerben szenvedőt másra rábeszélj. Észre veszed, mert másban is hasonlók.

Kisebb népekre jellemző, hogy belső kényszert érezek a beilleszkedésre. Egy franciát nem érdekel, ki tudják-e ejteni a nevét. Pedig az néha nem könnyű.

Különböztessünk meg két dolgot. Ha jó kapcsolatban, meghitt baráti vagy egyéb viszonyban vagyok valakivel, vagy türelmesen megtanítom a kiejtést, vagy alkalmazkodom hozzá. Ezt nem külső szabály írja elő, hanem belső megérzés. Ez egy dolog. Ha egyszerűen kapcsolatba kerülök valakivel, nevemet az anyanyelvem szabályi szerint mondom. Ha szükségesnek tűnik, segítek. Nem "előírás" szerint, hanem belső megérzésből. Ha fontosnak tartja, megjegyzi. Ha nem, ejti ahogy tudja/akarja. Az egyértelműség a lényeg.

Az én nevemben egyszerre kettő "ö" betű van. Azt mondom. Van aki utánoz, van aki nem. Nem téma. Érdekes, tartós vagy barátibb viszonynál mindig "megtanulják". Pedig mondom, nem téma.

Tehát kérdező, nem mondanám, hogy szánalmas, de hogy az illető nem túlzottan magabiztos, határozott és egyéniség, arra azért kötnék fogadást.