Okos enged, szamár szenved? Életbeli példák?

Pl. hogy másfél évvel ezelőtt engedtem a lakótársaim hülyeségének, hogy eszük nincs és nem is volt, és elköltöztem. Ha szamár lennék, még mindig ott szenvednék...

Nem biztos hogy ez a legjobb példa de ez jutott eszembe...

Nekem erről mindig a gyerekkorom jut az eszembe. Anyám akkor mondta, mikor a tesómmal öltük egymást valamin - pl. ki játszik a plüssmanóval - és, ha ezt meghallottuk, mivel egyikünk sem akart szamár lenni, inkább odaadtuk a másiknak.

Szerintem a felnőtt világban is ennek csupán leleknemesítő hatása van. Legalábbis én nyugodtabban alszom, ha munkahelyen átengedek lehetőséget az ügyeletes seggnyaló-könyöklő kollégának, minthogy felesleges küzdelembe szálljak vele. Persze, ha az ember világuralomra kíván törni, nem kifizetődő "okosnak" lenni, de úgy egyébként - számomra - többet ér a békesség, mint hogy hülyékkel rivalizáljak.

Első: Én lecsesztem a tanárt, az időzítésem viszont pocsék volt, vizsga előtt pár nappal. (nem tanított anyagot 2 éven át, és a vizsga előtti 1 hétben 4 szer változtatta meg a vizsgán használandó programot ami nem magyar). Én és Ő is tudtuk, hogy igazam van, senki nem lekiabálós féle embernek ismer. Sőt nagyon magamnak való vagyok az iskolában, de egyszerűen kijött belőlem az ideg, állandóan marionett bábuként kezeli a diákokat.

Azóta voltam vizsgázni, enyém lett az osztályban a legjobb, és azóta tök kedves velem a tanár. Persze ez 1 egyedi eset, nem ajánlom, hogy bárki is így tegyen. De azért lássuk be, közmondások szerint élni az életet egy kicsit unalmas, én inkább a magam rizikós útjait járom, nem egy régen kitalált és azóta keringő mondat útját.