Nem vagyok kissé elvont személyiség?

Fiú vagyok. Mit tegyek, ha én egyszerűen olyan emberekkel akarok barátkozni az iskolában, akik nem érdekből keresnek barátokat, lánchaverságoktól (mindenki barátjának vallja a másikat, de iskola után néha még el sem köszönnek egymástól, illetve nem teljesen nyitottak, színjátékokra képesek, stb.) , illetve alkalmi cimboraságoktól távol állnak? Ez nekem nem jön be. Egyébként országos viszonylatban jó gimnáziumba járok, ahol egyébként általában jó eszű társakkal áldott meg a sors, de ezek a fent említett dolgok rajtam kívül szinte mindenkivel előfordulnak. Nagyon ellenemre van a káromkodás és a hangoskodás is, illetve a kétarcúság. Az én országomban (ahol még nem jártam) igaz, sokkal rosszabb az oktatás színvonal, de ott vidámabbak a gyerekek és életrevalóbbak is lennének, ha a szegénység szabad kitörésükben nem akadályozná őket. Sosem csattant még el egy pofon sem ebben az osztályban, ahova járok, viszont a kibeszélés és a megjátszás annál több és egyesek képesek lemondani a saját egyéniségükről, hogy igazán megfeleljenek a normáknak. Én azt mondom, ez nem létfontosságú, bár így az embert befogadják, s több önbizalmat ad számára. Ami viszont ezek mellett nagyon szemet szúr nekem. A népszerűbbek esetleges tévképzete, tudatlansága egyetértést vált ki a többiből, ugyanis rá vannak hangolódva részben a gondolatmenetükre -melyet egyszerűen szeretnek hangoztatni és terjeszteni-, amely olyan akaratlan "agymosás-szerűség" - szerintem. Ráadásul az olyan emberekhez szóló (akár szívből jövő, akár nem) gratuláció, amelyek például bukásra állnak, tudják, hogy nem jó, de aztán a tanár jóindulatú intéseit, figyelmeztetéseit figyelmen kívül hagyva szidják esetleg a tanárt, illetve nem próbálnak semmit sem ellene tenni az adott helyzetüknek... Ezzel akarják megtartani a menőségüket. Volt egy barátom az osztályból, aki ugyan egy céltudatos és intelligens gyerek, bár nem teljesen tiszta érzésű. Azért, mert egy másik fiú, aki nálam tényleg népszerűbb, de komolytalanabb is jobban hatott rá, megszerezte magának. Nem is kívántam rivalizálni vele a barátomért, tartottam kicsi önvizsgálatot, talán túl komoly voltam vele, sose szívattam meg, szóltam hozzá csúnya szavakkal, még haveri indítékból sem, bár ő sem igazán, mégis talán unt. Feltételezem, hogy nem lett véglegesen olyan köcsög, mint amilyen most, lehet, hogy megjátssza magát a gyerek előtt, aztán jót röhög rajta, hogy ő maga később eközben többre fogja vinni- mert egyébként is érdemes rá! Én továbbra is szeretem őt.

Természetesen a magamfajta csöndes embereket tartják a legközömbösebbnek, illetve a legbutábbnak. Beszélek a többiekkel, de mivel nem esik jól az erőltetett témákról szóló duma, ezért inkább jótanácsokkal látom el őket, néha nyíltan ki is mondom, hogy én xy hibába beleestem már, de ti ne tegyétek, ne előnyös. De sajnos az emberiség javára szolgáló dolgok, amelyek a jövő nemzedékeire is kihatással van, illetve a mindig aktuális élethelyzetek megfelelő kezelése, lelki béka, egyszóval időtlen, jó, komoly, lelki dolgok nem érdekeltek a fiatalok körében. Hülyeségeken keresztül barátkoznak sokakkal, de általában eggyel-kettővel kerülnek igazi bennsőséges viszonyba. Megértem őket, nem is vagyok amiatt haragos, kelthetnék más benyomást is... de nem teszem. Miért nem? Lemondtam a gyors, érdekből történő barátkozásokról, havergyűjtésről, főleg miután elengedtem magamtól a régit. Nem mondom azt, hogy aki mégis ezt teszi, az nem rossz ember, lehet az még céltudatos, vagy akár taktikus is. Én gimnazista létemre egy csodálatos barátot tudhatok a hátam mögött (sajnos most már), s azért nem barátkozok a többiekkel úgy-ahogy, mert az eddig megismert tulajdonságaik alapján nincs köztük olyan érzelmekben mélyen és elvontan gondolkodó, mint én. Mindenki földhözragadt és csak materiális tartományban gondolkodnak a dolgokról. Én ezzel az előnyös tulajdonságommal sajnos egyedüllétet hoztam magamra, mert túlságosan ilyen partnert akarok, ilyen filozófus-jellegűt. Viszont élvezem is az előnyeit ennek: van két (szintén nem magyar - én sem vagyok az) barátom, bár nagyon elfoglaltak ők is, meg nem egy városban élünk, ezért nincs lehetőségünk minden nap együtt lenni- de ezt nem is erőltetjük a másikra. Bár őszintén mondom, jobb lenne többször ilyen csodálatosan magasröptű, őszinte, előttem fiú létére a meghatódottságtól sírni tudó baráttal együtt lenni, de így is szoros a kapcsolat. Azt tudom, hogy egyszer minden ami összeáll, az szét is megy valamikor, de amíg lehet, addig ápolni kell a kapcsolatot. Nem vagyok nagyravágyó, bár gyakrabban igénylem őket. Néha rám tör a búskomorság, amikor az iskolába megyek, mert nem szeretem azt a környezetet (az nem jelenti azt, hogy nem fogadom el), amely ott jellemző. De ha ennek ellenére az ember ilyen normákhoz igazodva mégsem akar a másiknak ártani, hanem elsősorban a saját jövőjét, illetve önmaga és mások boldogságát fenntartani, akkor az értelmi, érzelmi intelligenciától függetlenül jó ember, igazán előbb-utóbb a buddha-lét elérésére hivatott,bár mivel gyakorlatilag keresztények, náluk a mennybejutás, Isten országába jelenti ugyanezt.

Legbelül azért kételkedem, hogy amit teszek, az hosszú távon is eredményes-e. Mondjuk ez tényleg minimális mértékű, hiszen magam is alátámasztottam érvekkel a dolgokat. Kissé elvont személyiség vagyok, nem?

Minden ember véleménye fontos és meghallgatásra való, hiszen mindenki ugyanonnét jön és ugyanoda kerül, függetlenül az életfilozófiájától!

Béke veletek!