Jézus a pokolba került, amikor meghalt?

Jézus mondta a latornak mellette a kereszten: "Ma velem leszel a Paradicsomban". Tehát halála után Jézus nem kerülhetett a Pokolba.

A Pokol az a hely, ahol hiányzik az Isten jelenléte, szeretete. Jézus ezt a kereszten élte meg: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?"

Vajon a Szentírás nem az örök gyötrelem tanítása mellett foglal állást?

Válasz: Véleményem szerint jól lehet érvelni amellett, hogy a Szentírás nem képviseli az örök gyötrelem tanát. A választ onnan kell kezdenem, hogy a Biblia a fizikai feltámadás mellett kötelezi el magát, nem a lélekhalhatatlanság mellett. (Ez utóbbi inkább platonizmus.)

Már az figyelemre méltó, hogy a Szentírás sehol nem mondja, hogy az embernek halhatatlan lelke volna, azt viszont mondja, hogy az egész ember maga az "élő lélek" (Gen 2,7).

Az Ószövetségben arról szerezhetünk tudomást, hogy a halál pillanatában nem megy ki semmiféle lélek a testből, hanem a halál, az öntudatlan alvás (Jób 14,10-12; Dán 12,2.13), amelyben semmilyen mentális tevékenység nincsen (Préd 9,7.12), sőt, e tekintetben az ember halála nem különbözik az állat halálától (Préd 3,19-20. 22-23). Viszont a "világ végén" lesz feltámadás, amikor a halottak azért támadnak fel, hogy később (Az ezer év végén) megítéltessenek (Dán 12,2.13). (Tehát nem az a célja az "igazságtalanok" feltámadásának, hogy azonnal /újra/ elítélje őket Isten és visszaküldje a halálba, hiszen a bűnüket a vétküket az első halálukkor már eltörölték - "a bűn zsoldja a halál")

Viszont az Újszövetségben már találunk olyan igéket, amelyek látszólag(!) a halál utáni létről szólnak, de többségükben nem ilyen írásszövegek fordulnak elő a Görög Iratokban sem, hanem olyanok, amelyek az ószövetségi tradíciót viszik tovább.

Például (1) Jézus (is) a halált alvásnak nevezi (Ján 11, 11-24);

(2) Jézus követőiben a feltámadás képzete élt, nem a lélekhalhatatlanságé, s úgy gondolták, hogy a feltámadás, az "utolsó napon" lesz majd, a történelem végén (Ján 11,21-24).

(3) Erre a napra utal Jézus, aki szerint az utolsó ítéletre támadnak fel a halottak az utolsó napon (Ján 5,28-29), vagyis a halálalvásból serkennek fel a majdani, ezer év végén történő számonkérésre.

(4) Pál apostol, hasonlóképpen, a halált, alvásnak nevezi (1Thess 4,13-14), s az üdvösség idejét, az utolsó ítélet napja utánra teszi (2Tim 4, 6-8).

Ezzel szemben persze vannak ellentétesnek tűnő kijelentések is, például a "gazdag és a Lázár" példázatában, (Luk 16,19-31) de ez az igeszakasz nem releváns, ugyanis egy példázatról van szó, s a példázatok mindig szimbolikus tartalommal bírnak. Máshol azonban Jézus azt mondja, hogy a bűnösök a gyehenna tüzére vettetnek, de itt is nyilvánvaló az eddigiekből, ám a későbbi bizonyítékokból még inkább, hogy ez a "tűz" csak jelképes értelmű, a végső megsemmisülést jelenti!

Mivel a Szentírás az egész embert hívja "élő léleknek" s nem tanít a testtől külön is létezni képes lélekről, ezért ha a test "elég" a "gyehenna tüzén", vagyis a kárhozatban, az egész ember semmisül meg. Ezt látszik megerősíteni a Jelenések könyve is, amely különös tekintettel foglalkozik az utolsó ítélettel. Így szól: "És láttam a halottakat, nagyokat és kicsinyeket állni az Isten előtt; és könyvek nyittatnak meg, majd egy más könyv nyittatott meg, amely az életnek könyve; és megítéltetnek a halottak azokból, amik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint. És a tenger kiadta a halottakat, akik ő benne voltak; és a halál és a pokol is kiadta a halottakat, akik ő náluk voltak; és megítéltettek mindnyájan az ő cselekedeteik szerint." (Jel 20,12.13)

A "pokol" fogalma, a héber seol szó fordítása a görög hadészra, egyszerűen sírgödröt jelent és - a görög mitológiával ellentétben - nem tüzes gyötrelmek helyét. Tehát a halál, a sírgödör és a tenger is kiadja halottait az utolsó ítéletre. Ha a pokol az örök gyötrelem helye volna, akkor felmerül a kérdés: e hely miért adná ki "lakóit" az ítéletre, amikor azok már túl vannak az ítéleten, s épp örök büntetésüket szenvedik?

Azt gondolom a következő öt kijelentés a legnyilvánvalóbb bizonyítéka annak, hogy a Biblia nem tanít örök gyötrelmet:

(1) "A pokol pedig és a halál vettetnek a tűznek tavába. Ez a második halál, a tűznek tava." (Jel 20,14) Vagyis a "pokol és a halál" végső megsemmisítésben részesül, ez annyit jelent, hogy a seol (a sírgödör, a halál intézménye) megszűnik. Ha a pokol gyötrelmek helye volna, hogy lehetne ezt a helyet tűzbe vetni? Ha viszont a pokol, az sírgödör, akkor ez a szimbolikus hely már megsemmisíthető azzal, amit az Írás szimbolikusan "tűz tavának" hív.

(2) "A bűn zsoldja a halál, de az Isten kegyelmi ajándéka az örök élet" (Rm 6,23), mondja Pál apostol. Más szóval, ebben a kijelentésben az üdvösség a kárhozattal van szembeállítva: az üdvösség kegyelmi ajándék, a bűn fizetsége viszont a halál. Csakhogy az üdvösség egyenlő az örök élettel (mint olvassuk), a bűn zsoldja pedig a halál, a végső halál, a kárhozat, vagy ahogy a Biblia máshol fogalmaz: a "második halál". (Jel 20,14) (Azért a "második", mert az emberek, a szimpla halálból feltámadnak a későbbi utolsó ítéletre, és akik elkárhoznak, azok újra meghalnak, immár végérvényesen.

(3) Még Sátánról, a "bűn feltalálójáról" is úgy beszél a Szentírás, mint aki a "sírgödör mélyére száll" és "többé örökre nem lesz" (Ésa 14,15; Ezék 28,19), s ha a "legbűnösebb bűnös" is megszűnik létezni, akkor a kisebb bűnösök miért szenvednének örökké?

(4) Gondoljuk meg: ha Isten a szeretet (1 Ján 4,8) akkor hogyan tarthatná fenn emberek életét örök gyötrelemre? Véleményem szerint sehogy. Aquinói Tamás véleményével szemben: "Isten még a meghaló halálában sem gyönyörködik, hanem azt kívánja, hogy mindenki, megtérve éljen" (Ezék 18,32). Ha Isten még a bűnösök halálában sem gyönyörködik, akkor mennyire távol áll tőle, hogy értelmes lényeket örökkön-örökké gyötörjön!

(5) Végül: az Írás azt mondja, hogy a bűn történelmének lezárulása után (az utolsó ítélet után), amikor Isten "új eget és új földet teremt", akkor ebben a világban már "semmi elátkozott nem lesz többé" (Jel 22,3). De ha az "újvilágban" nem lesz semmi elátkozott, akkor hogyan létezhetne mégis pokol, ahol nyögés és sikoltozás hallatszanék örökkön-örökké? Azt gondolom tehát, hogy az az a priori morális tétel, miszerint egy végtelenül jóságos lény nem adhat véges bűnökért végtelen szenvedést (semmilyen értelemben vett szenvedést), a Bibliában is jól védhető módon igazolható.

Ejjnye, Babilon írásaira hivatkozol?:( Mert hát ez nem a te írásod, és nem is a felekezeted állítólag "felkent" íródeákjaié, hanem egy "külsősé", és hát ugye az Őrtorony világkép szerint mindenki Babilon, aki nem ők, de azért látom, te felemeled más kövét is, hogy hozzámvágd. Nincs ebbe az okfejtésbe semmi olyan, ami úgymond "feladná" a leckét.

Hivatkozik az Ószövetség "nefes"-értelmezésére, holott nincs ebben semmi különös. A nefes sokszor a magára térő és személyes névmást is helyettesítheti a héberben, így kell érteni az ilyen kifejezéseket: „meghal az én lelem” = „én meghalok”, és nem több. Az Egyház mindig is elismerte és tisztában volt azzal, hogy lélek szó a Szentírásban gyakran valóban az emberi életet [Vö. Mt 16,25--26; Jn 15,13.] vagy az egész emberi személyt [Vö. ApCsel 2,41.] is jelenti. De jelenti az ember bensőjét is [Vö. Mt 26,38; Jn 12,27.], azt, ami benne a legdrágább [Vö. Mt 10,28; 2Mak 6,30.], azt, ami által a leginkább Isten képmása: a "lélek" az emberben a szellemi principiumot jelenti.

Az az ószövetségi szóhasználat, amely nefes-nek nevezi az embert magát is (és amelyet az általad lobogtatott versben is megmutatkozni látsz), egyáltalán nem zárja ki, hogy az ember több lenne, mint puszta anyag és hús. A nefes szó az Ószövetségben gyakorta a teljes embert jelenti, tehát ha az ember (akár testileg) meghal, akkor e szóhasználat szerint a lélek meghal. Ez általában büntetésként szerepel. Az Ószövetségben nem volt még olyan világos az ember halál utáni sorsa, mint az Újszövetségben, így nem meglepőek az ilyen megfogalmazások. Erről sok mindent lehetne írni, de ha hajlandó vagy, elolvashatod H. W. Wolfftól az Ószöv. antropológiája c. könyvet (Harmat kiadó, 2001), amely nyelvi alapon bizonyítja, hogy amit az Ószöv.-ben léleknek neveznek, az erősen testi jegyeket mutat magán. Amikor ezt következetesen a "psziché" szóval kezdték fordítani, egy testi(bb) fogalmat borítottak le egy szellemi(bb) görög fogalommal.

„Az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét (nesamah). Így lett az ember élőlénnyé (nefes)” (Ter 2,7).

A leírás már egyébként burkoltan jelzi, hogy van az emberben valami, amit külön adott Isten, külön lehelt bele.

A nefes héber szó, amely lélegzetet és lélegezni tudó élőlényt egyaránt jelent, de nem a testtel szembeállítható lelket.

A baszar szó elsődleges jelentése hús, másodlagos jelentése test, harmadsorban az egész embert jelenti, a testből és lélekből álló élő embert (pl. Verbum caro factum est; incarnatio). Az emberre kétféle értelemben alkalmazzák: néha láthatóságát, tapinthatóságát vagy sebezhetőségét akarja jelezni, ritkábban pedig azt az embert, aki megfeledkezik az Istennel való kapcsolatáról. Az utóbbi értelemben szembe van állítva az Istennel kapcsolatot tartó ruach-val, de csakis ilyen kegyelmi vonalon, nem pedig metafizikai ellentét formájában. A régi könyvek még tehát nem két olyan valaminek tekintik a testet és lelket, amelyek összetételéből egy harmadik lesz, úgy hogy azok szét is választhatók egymástól. Nem a test hal meg, hanem az ember (Ter 3,17-19). Nem a nefes vagy a ruach lesz az alvilág (seól) lakója, hanem az ember, aki ott árnyékszerű formában él tovább, bár teste elrothad.

Nincs ebben semmi meglepő, hiszen ez az ószövetségi nézet, amely bizony szűkebb, mint az újszövetségi. Érdemes tehát tudatosítani egy kereszténynek is, nehogy mindenhol egyháza dogmáját akarja fellelni. - Jehova Tanúi elkövetik azt a hibát, hogy a Biblia előrehaladó kinyilatkoztatási menetrendjét sutba dobva az Ószövetséggel ütik agyon az Újat (annak több kinyilatkoztatott részletét, mely néhol felülírta a korábbi szűkös tudásra alapozott kijelentéseket). Erre nem az a megoldás, hogy az Újat akarjuk az Óban minduntalan meglátni, s ahol az kevesebbet mond, ott görcsösen belemagyarázzuk. JT-i ellen bőven elég ilyenkor pl. a Prédikátor vagy némelyik zsoltáros létpesszimizmusát bizonyítékul hozni, hiszen ők a földön vártak minden jutalmat, és ezért féltek a haláltól, könyörögtek életük meghosszabbodásáért és így tovább.

Az Őrtorony túlzottan leszűkítik a „lélek" és a „szellem" fogalmát; a „lélek" csak „egész ember", és a „szellem" csak „életerő". Mindamellett az Őrtorony bibliai lexikona is elég nyílt ahhoz, hogy bevallják: „Széles jelentéstartalmuk van ezeknek a kifejezéseknek, különböző árnyalatokkal" (i. m. 1. 340. o.), akkor is, ha magyarázatukhoz nem vonnak le következtetéseket ebből a felismerésből. Éppen azért, mert a „rúach" és „n'sámá"(héber), továbbá a görög pneuma („szellem"), valamint a „nefes" (héber) és a „pszühé" (görög) kifejezéseknek oly „széles jelentéstartalmuk van", magyarázatuk és elhelyezésük a teológia tudományában is nehéz. így itt csak nagy vonalakban vázolhatjuk őket -, arra a kérdésre tekintettel, hogy van-e további lét a halál után (kontinuitás), vagy az ember a „teljes halálba" süllyed (diszkontinuitás).

Az ember maga élő lélek, vagy van lelke? A Biblia mindkettőt mondja.

Isten az ember testét földből alkotta, és életet adott annak az Istenhez hasonló halhatatlan lélek által. Az, hogy Jehova Tanúi az embernek ezt az „egységességét" hangsúlyozzák, érvelésüknek valós eleme. Igen, az ember a maga egészében „élő lélek", amelyet Isten a földből formált, és életének leheletével (ha nem is olyan dinamisztikusan, majdhogynem materialisztikusan értve, mint az Őrtorony Társulat, ld. feljebb) töltött be. Mivel azonban a „nefes" és a „pszühé" fogalmát az Ó- és az Újszövetség tovább szélesíti, és egy sor jelentésárnyalatot mutat fel, másképp is alkalmazható, így például a következő kijelentésekben: „a lelke (pszühé) benne van (en autó)" (Csel 20,10; vö. 1Kir 17,21k), „lelkük van (ta ehonta pszühasz)" (Jel 8,9 stb.). Jehova Tanúinak ismételten azok a helyek okoznak gondot, ahol test és lélek megkülönböztetéséről, sőt szétválasztásáról van szó, például Mt 10,28-ban: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket (pszühé) meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja veszíteni a gyehennában." Az „Újszövetségi Teológiai Fogalmi szótár (TBLNT) a héber „nefes" és a görög „pszühé" következő jelentésárnyalatait sorolja fel a Szentírásban, a megfelelő helyekkel alátámasztva: „az élet helye, vagy az élet", „az egész természeti lét és az ember élete", „élő lélek", „a belső emberi élet... én, személy, személyiség a lélek különböző erőivel... a személy a tudat minden képességével", „az elevenség és az akarat és kedély oldala az emberben", „az eszhatológikus élet", „az az adottság, amelyen belül élet és halál, romlás és üdvösség eldől" (THBLNT D/1977 1.116k). Ha közös nevezőre akarjuk hozni a definícióknak ezt a zavaró (korántsem teljes) változatosságát, akkor talán így fogalmazhatunk: A „lélek" olyan fogalom, amely mind az emberi személy egészére, mind pedig lényegi tulajdonságaira és körülményeire vonatkozhat. Az Ó- és az Újszövetség úgy ábrázolja az embert mint „lelket", de úgy is, mint „szellem-lélek-test" egységét, amely a testi halállal ideiglenesen megszűnik, és a testi feltámadáskor helyreáll. A köztes időben (köztes állapot a földi halál és az utolsó napi feltámadás között) az ember személyként tovább létezik, mégha földi, anyagi test nélkül is. A személy folyamatossága a földi halál és a feltámadás között az emberi én - vagy a „lélek" - továbbélésének is nevezhető, anélkül, hogy ezzel „a lélek halhatatlansága" pogány platonista elképzeléseinek hódolnánk. A „lélek" ebben az értelemben az embernek az anyagi halálon túl is tartó személyisége.

Mind az alvás hasonlatra (17:14), mind a kedvenc-kiragadott Prédikátoros idézetre (17:10) megfeleltem már külön is, ezért ez itt nem szükséges. Ő sem hajlandó elismerni a Prédikátor könyvének látásmódbeli korlátozottságát. A Prédikátor pesszimizmusa, az erények jutalmazása tekintetében látható kétségbeesése valósággal kiált a túlvilági jutalmazás vagy a feltámadás után, de minderről a szerző mit sem tud, így maga a mű ott csonka tanbelileg, ahol éppen a folytatásnak kellene lennie. Annak, hogy az igazak hol nyerhetik el igaz voltuk méltó jutalmát.

A Prédikátornak vajmi kevés ismerete lehetett sok olyanról, amit később Jézus és apostolai hirdettek. Ő Mózes törvénye alapján nézett szét a világban, és csupa hiábavalóságot talált, mert a törvényben ígért földi viszonzás nem kísérte mindenkor a jó cselekedeteket és földi büntetés a gonosz tetteket. Viszont Jézus és az apostolok ennél nagyobb távlatot csillantottak föl, többek között a halál utáni mennybeli jutalmazás ígéretét is. A Prédikátor nem volt olyan teljes kijelentés birtokában, mint az evangélisták. Avagy bizony azt is állítod vele együtt, hogy nincs jobb dolga az embernek az ég alatt, mint hogy egyék-igyék, vigadjon stb.?

A Préd 9:5 sokat idézett mondata nem tanítja az öntudatlan létezést a halál után, csak hogy nincs részük semmiben, ami a nap alatt történik. De talán te kész vagy elfogadni szó szerint (magadra nézve is), hogy a halottaknak nincs többé semmi jutalmuk?

Mer azt tán még te is elfogadod, hogy végső elemzésben mégsem minden hiábavalóság, és hogy van az embernek jobb dolga is, mint enni, inni és élvezni az életet. Ha elfogadod, nem érzed úgy, hogy ellentmondasz a Prédikátornak?

A szerző valóban azt írja, hogy a holtak mit sem tudnak, de ezt a szövegkörnyezet alapján nem az öntudatukra érti, hanem azon események tudatára, amik a földön történnek. Szemrebbenés nélkül haladnak el amellett, hogy ugyanő azt állítja: nincs az embernek jobb dolga az ég alatt, mint hogy élvezze az Isten anyagi áldását. Tehát a Prédikátortól fent idézett mondatokat nem tekintjük a VÉGSŐ igazságnak, hanem csak ideiglenesnek, amit a későbbi kijelentések felülírtak. Az annihilacionista szekták mégis úgy nyargalnak ezeken, mintha később nem szólt volna senki az Isten szájaként arról, hogy Isten oltára alól a vértanúk lelkei kiáltanak bosszúért, vagy hogy jobb az embernek kiköltözni (ekdémészai) a testből és az Úrnál lenni. (2Kor 5,8). Mintha a későbbiekből nem lett volna világossá, hogy az élő ember testében benne van a lelke (pszükhé), a halottéban meg nincs (Apcs 20,10). Csak az annihilacionisták Prédikátor könyvénél leragadt, azt abszolutizáló tévtanainak "fényében" nem lehet hová tenni Lázár történetét és a hasonlókat.

Az a lényeg, hogy van a Bibliában egyfajta előrehaladása is a kinyilatkoztatásnak, és a későbbi fokról már nem szabad úgy visszalépni a korábbira, mintha a későbbi fejlődés nem esett volna meg.

Vagyis a Bibliában a kinyilatkoztatás előrehaladása figyelhető meg, és ez a korábbi kijelentéseket (vagy a Prédikátor esetében: találgatásokat, következtetéseket) nem nevezi tévesnek, csak korlátozottnak.

A Prédikátor saját szavai alapján állítottam róla, hogy pesszimista. De tán te nem olvastad, ahol ő azt ismételgeti: "Minden hiábavalóság, szélkergetés" vagy más fordításban "a szellem gyötrelme"? Vagy azt a számtalan példáját, ami szerint sok ember nem nyeri el erényességének jutalmát? Vagy azokat az eseteket, amelyek tanúsága szerint a gonoszság ül tort a földön? Íme, a mulandóság miatt ő maga is meggyűlölte az életet (2,18), elfordult a reménységtől (2,21), boldogabbnak mondta az élőnél az elvetélt magzatot (4,3), stb. Nem kell folytatnom: ebből is látszik, hogy a Prédikátor szempontja a földi élet hiábavalóságán nyugszik, és kijelentései is így értendők (nem pedig afféle örök érvényű isteni kijelentésként, ahogy ti lengetitek). Most már jobb reménységünk van, így ezt a könyvet komor háttérnek használhatjuk, hogy elmondhassuk: ilyen szintre juthat el a mégoly bölcs ember is Krisztus nélkül, a feltámadás reménye nélkül.

A Prédikátort az Újszövetség annyiban írta felül, hogy napvilágra hozta Krisztust, az örök életet (halhatatlanságot). A feltámadott Jézus legyőzte a halált, és megszabadította a tépelődő bölcset attól a komor rabságtól, amit az evilági jutalmazás hangsúlyos ószövetségi tanítása zárta az ő gondolatait. És ti ezekhez a komor gondolatokhoz járulnak minduntalan!

Aztán elhangzik a szokásos Platónozás (ásítás), mintha valamit is számítana az, hogy Platón mit mondott. Ennyi erővel ha Mohamed egyistenhitet terjesztett, akkor a monoteizmus mohamedán tan. Ehh... Az, hogy egy tétel igaz-e, azt nem ilyen vaktöltényekkel kéne igazolni, hogy "a tiedet még egy görög filozófus is vallotta, tehát nem is lehet jó, beeee". A válasz megírásának időpontja: 12-14 05:44

Ha a bibliai tanítás szerint van az embernek (vagy ha akarjuk, a léleknek) halhatatlansága, ez semmiképpen sem azonos a pogány-platóni felfogással. Az annihilacionisták az a szemrehányása, hogy az egyházak itt pogány tant képviselnek (bizonyos kivételektől eltekintve, például népies elképzelések a halhatatlanságról) megalapozatlan. A bibliai és a pogány-platóni halhatatlanság-eszme között mélyreható különbségek vannak, mindenekelőtt az alábbi négy pontban:

1. A platóni filozófia a testet a lélek börtönének" tekinti, és ezáltal a szellemi-lelkivel szemben leértékeli. A Biblia ellenben hangsúlyozza: „Az Ige testté lett" (Jn 1,14). Az ember a maga egészében „igen jónak" lett megteremtve (1Móz 1,31). A Bibliában a test sohasem másodrendű, hanem Isten jó teremtéséhez tartozik.

2. A platóni filozófia számára idegen a test feltámadása. Elképzelése szerint a meghaláskor a lélek pillangóhoz hasonlóan elhagyja a testet. - A Biblia ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy egy csak időlegesen test nélküli köztes állapot („mezítelenség", „leplezetlenség". vö. 2Kor 5,1-10) után kerül sor a testi feltámadásra. Bár a földi test meghal, az ember testi léte ezzel semmiképpen sem értékelődik le, amit Krisztus testi feltámadása és minden ember jövendő testi feltámadása fejez ki (1Kor 15). A lelkek üdvösségét tehát a Szentírás mindig a test feltámadásának, tehát a lelkek új testi valóságának szempontjából tekinti.

3. A platóni filozófia azt tanítja, hogy a halál után „az emberben lévő isteni" „Istenhez" (erősen panteista ízzel) tér vissza. A halhatatlanságot minőségi képességnek tekinti, amely természettől fogva minden emberhez hozzátartozik -, függetlenül egy személyes istennel való bármiféle kapcsolattól. - A Biblia nem ismer ilyen „istenit", amely az emberben meglévő képesség, hanem az ember természettől fogva bűnös voltáról és az abból eredő halálról beszél, amelyet a földi életben elmulasztott megtérés miatt örök kárhozat követ. A örök élet - mint örök üdvösség - egyes-egyedül Isten ajándéka és ingyenes adománya (Róm 6,23; Mt 25,31kk; Jel 21,11-15). Egyedül Istené a halhatatlanság (1Tim 6,16), ő azonban rendelkezik felette, és az embernek adja - örök üdvösségre vagy örök elvetésre.

4. A platóni filozófia az ember preegzisztenciájából (a nemzés előtti létezéséből) indul ki - részben „lélekvándorlással" is összekötve -, míg a Biblia elutasítja ezeket. Bár a Biblia ismeri Isten tervét az emberrel még fogantatása előtt (vö. Zsolt 139,16; Jer 1,5) és az embernek Istentől való örökkiválasztását (Ef 1,4), nincs szó az ember létezéséről a fogantatás előtt. A preegzisztencia gondolata csak a Logosz Jézus Krisztussal kapcsolatban található a Bibliában (Jn l,lkk; 8,58; Fii 2,5kk). Az embernek az a sorsa, hogy „egyszer meghaljon, utána pedig az ítélet következik" (Zsid 9,27).

Halhatatlanság és feltámadásot nem kéne egymással szembeállítani ilyen hamis dilemmába (vagy-vagy), hiszen e kettő úgy viszonyul egymáshoz, mint héj és mag, mint kezdet és vég. A feltámadás a halhatatlanságba vetett hit egyik módja. Csak akkor gondolható el, ha a halálon túli élet egyáltalán a horizontra képzelhető.

A Lázár példázata fölött igen csak könnyen napirendre tér, hogyaszongya "ez az igeszakasz nem releváns", holott az, hogy példázat nem rúgja ki a valóságtartalma alatt a port, elvégre Jézus sosem használt fel valótlan vagy téves dolgokat. Jézus a tanítását sosem illusztrálta valótlan vagy tévtannak ítélhető dolgokkal. Persze az Őrtoronyék kiadtak erre egy izzadtságszagú magyarázatot, amely hajítófát sem ér, és részletes, kimerítő és tárgyilagos cáfolat található róla itt:

* [link]

* [link]

A gyehenna nyilván létező (fizikai) helyről vette eredetét, de túlmutat rajta, mint a ahogy a menny is túmutat a csillagos égbolton, holott az is amattól vette a nevét. Tehát nem is lehet az elhamvadó szemét fizikai sorsából szükségszerű következtetést levonni arra, hogy az oda vetett emberek megsemmisülnének. A gyehennának a neve (kultúrtörténete) is arra utal, hogy ott égetés folyik, no meg a kénkővel égő tüzes tó leírása is. Már csak azonosítani kell ezeket, és nagyjából kész a következtetés, hogy a kárhozat tűzhöz hasonló kínokat okoz.

A gyehennát mindenképpen átvitt értelemben kell venni, mert nem minden ember a jeruzsálemi szeméttelepre fog kerülni, mikor kiviszik közanyánk ölébe. Ez hasonló ahhoz, ahogy a mennyről mint szellemi szféráról beszél a Biblia, sőt Isten fedőneveként alkalmazza (pl. Dániel könyvében, de Máténál is). De első jelentése szerint a menny (ég) bizony egy teremtett dolog, amit Isten a maga idejében összeteker, ami ropogva megég, ami be nem fogadhatja Istent, és így tovább. Mégsem kezd senki abból dogmát gyártani, hogy az Isten és az angyalok létállapota olyan, mint a csillagos ég, vagy hogy véget fog érni, miként a csillagos égnek vége lesz egyszer.

A szerző megint csak beleesik abba a hibába, hogy azt hiszi, hogy mi a Seol/Hádész-t neveznénk pokolnak, holott ez nem igaz, hanem a gyehennát, ill a tűz tavát. Néhány régebbi fordítás (pl. Károli) tényleg így hozta, de a nyelv fejlődik. Itt egy rövid kifejtés:

„HELL AND HADES

The King James Version caused lasting confusion by translating both Greek words hades and gehenna as “hell.” This is often reflected in older Orthodox liturgical texts which say that “Christ descended into hell.”

However, properly speaking, “hell” is theologically equivalent to gehenna or to “the lake of fire” of the “second death” (Rev. 20:14; 21:8). On the other hand, hades is the Greek equivalent of the Hebrew sheol – the common place or state of the reposed. Paradise (Luke 23:43) or Abraham’s bosom (Luke 16:22) were understood as places or conditions within hades-sheol. Hence, the spirits of the righteous of old, as well as that of the repentant thief and of our Lord himself went into hades, but not into hell (gehenna or “the lake of fire”). The EOB makes this important distinction.”

z viszont, hogy "a bűn zsoldja a halál" (Róm 6:23), nem azt jelenti, hogy a bűn Istentől kapott büntetése a halál, hanem azt, hogy a bűn szolgálatáért a bűntől kapott zsold a halál, szemben az örök élettel, amit viszont Istentől lehet ingyen ajándékként megkapni (a szövegkörnyezet alapján a kérdés ez: kit akar a hívő szolgálni, a bűnt vagy Istent?).

A Seol (héber), hádész (görög) az anyag nélküli személyiség (=„lélek"), ideiglenes, köztes tartózkodási helye a feltámadásig, ez vettetik bele a tűznek tavába. Ebben kifejeződik az átmenet a halottak birodalmából (seol, hádész), mint köztes állapotból (vö. Jel 20,12k kontextusát) az örök kárhozat végső szintjére. A seol feloszlik —, vagyis a benne lévők mind kijelölt végleges helyükre kerülnek. A „gyehenna" jelöli a kárhozottak „célállomását", az örök tüzes tavat.

1) A Seol/hádész egyrészt nem azonos a pokollal, attól függetlenül, hogy némely régi fordítás ezt a különbségtételt elmulasztotta. A seol/hádész nem sírgödör, ez ujjból szopott, bizonyíthatatlan Őrtorony-magyarázat, amit ha nem olvastál volna a rabszolga osztályodtól, eszedbe se jutott volna. A sírgödörre külön szó van, a sehol az alvilág, mindazon holtak lelkeinek állapota, akik Isten színelátásától (a mennytől meg vannak fosztva. Ennek egyik „fakkja” a gyehenne, az örök kárhozat. A gond az, hogy nem teszel üdvtörténetileg különbséget az ószövetségi és az újszövetségi sorsról. Ott az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Krisztus megváltása előtt az ég be volt zárva; ekkor az elhunytak még mind az alvilágban (a Seolban) voltak együtt (vö. pl. Jób 30,23) egy örömtelen, bús létben, még akkor is, ha örök üdvre voltak kiválasztva. Ők bár külön voltak a pokolra ítéltektől (vö. Ez 32,17-32), de ez a hely - mint pokol tornáca -, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé, ahol még Istent sem dicsőítették. Ez tehát teljesen különbözik a mennytől, amit csak Krisztus nyitott meg kereszthalála által. Ekkor vált örömmé a halál, és ekkortól dicsőítik az Istent a meghalt szentek, és ekkortól tudnak közbenjárni értünk.

2) A gyehenna nem teljes megsemmisülést jelent, hanem tulajdonképpen a gyehenna a pokol. Azt fejezi ki, hogy akik Istent elutasítva, ebben az állapotban hunytak el, tűzhöz hasonló kínokat fognak elszenvedni. Például a görög apoleia sem jelent megsemmisülést (annihilációt) vagy teljes nem-létet, miként azt néhány szekta hamisan tanítja, hanem sokkal inkább a pokol tüzében lévő örökös büntetést fejezi ki, mint azt a görög lexikonok, illetve szótárak egyöntetűen tanúsítják. A szó tágabb értelméhez vö. Mk 14:4; Mt 26:8; ApCsel 8:20. Ez a szó van a Jel 17,8.11-ben is, a vadállatra vonatkoztatva. Az ehhez kapcsolódó részek, a Jel 19,20, ill. a Jel 20,10 közlik velünk azt, hogy a vadállat (a sátánnal és a hamis prófétával együtt) gyötrődni fog éjjel-nappal, örökkön-örökké. Ugyanez a tragikus sors vár azokra az emberekre is, akik elutasítják Istent (vö. Mt 25:41,46; 8:12; 10:28; 13:24-30,36-43,49-50; Mk 9:43-48; Zsid 10:28-29; Jel 14:10-11; 20:15; 21:8). Ennek a rokonszava az apollumi = pusztulás (Mt 10,28), amit hasonlóképpen illusztrálhatunk. Az apollumi szó eltúlzott, szó szerinti értelmezésének alkalmazása sok esetben nyilvánvaló képtelenséghez vezet (vö. Mt 10:6; Lk 15:6.9.24; Jn 18:9). A helyes írásmagyarázat megkívánja, hogy összehasonlítsuk a szentírási részeket, kiértékeljük a szövegkörnyezet, és a görög és héber kifejezéseket rendesen megértsük. Olyan nem lesz, hogy valaki nem támad fel, mivel mindenki feltámad, csak valaki az örök mennyi, immár egyúttal testbeni dicsőségre, valaki az örök kárhozat egyúttal, immár testi megélésére.

Az örök kárhozat nem mutat be igazságtalan Istent, hanem épphogy az igazságosságából következik. Ez ügyben olvasd el: [link]

De persze ez is ilyen „jaj, ez gonoszság lenne Istentől” típusú érvelés, amely azon alapul, hogy mi akarjuk megmondani, mit kéne csinálnia Istennek.

Sheol/Hades: Is Not Merely The Grave!

Original language:

Unseen place:

Hebrew: sheol

Greek: Hades

Grave:

Hebrew: kever

Greek: mnemeion

1. There is a separate word for grave in both Hebrew and Greek in distinction from sheol/hades

2. In the New Testament, Hades NEVER means the grave. "mnemeion", which is the Greek word for grave. It is always translated as Hades which meant the underworld.

3. The soul or spirit is never said to go to the grave "mnemeion".

4. The body is never said to go to hades or sheol.

5. Isa. 14:19, the king is cast out of his grave (kever) in order to be thrown into Sheol where the departed spirits can rebuke him (vv.9-10). In this passage, Sheol and kever are opposites, not synonyms. This distinction is maintained in the Septuagint as well. In the Septuagint, Sheol is never translated as mneema, which is the Greek word for grave. It is always translated as Hades which meant the underworld.

Many distinctions exist between kever and Sheol:

1. While bodies are unconscious in the grave, those in Sheol are viewed as being conscious.

2. While touching a grave brings ceremonial defilement (Num. 19:16), the Scriptures never speak of anyone being defiled by Sheol.

3. While we can enter and leave a tomb or grave [heb: kever] (2 Kings 23:16), no one is ever said to enter and then leave Sheol, unless God causes it to happen. If sheol is the merely the grave, then men should have the power to bring up the dead from sheol!

Dudley Marvin Canright (1840-1919) 22 évig lelkipásztor volt a hetednapi adventista egyházban, viszont elhagyta azt, és az egyik legnagyobb kritikusa lett utána. Több könyvet írt, amelyben kritizálta az adventista mozgalmat, többek közt a Seventh-day Adventism renounced (A hetednapi adventizmust megtagadtam – 1914) és Mrs E. G. White, her claims refuted (Mrs E. G. White állításait megcáfoltam – 1919) című műveket.

Itt a fejezet az előbbi könyvből, amelyben a lélek-alvás témájával foglalkozik.

XXII. rész – Az Ember Mivolta

Ezen a témán csak röviden érvelek, egyszerűen felhívom a figyelmet néhány fő szempontra.

Jogosan nevezhetjük univerzálisnak a minden korban élő minden népnek azt az általános hitét, hogy az ember szelleme túléli a testi halálát és tudatos állapotban él tovább. Ebben egyetértenek a legműveletlenebbek és a legfelvilágosultabbak egyaránt. A haladó generációk növekvő intelligenciája sem gyengítette meg ezt a hitet, hanem megerősítette inkább. Az emberiség legmélyebben gondolkodói ragaszkodtak ehhez a hithez. Bár nem döntő ez a tény, mégis figyelemre méltó.

Ez a tanítás, tehát, megegyezik a keresztyén egyház minden korszakának egyetemes hitével. Ennek a kevés kivételeit mindig eretnek nézetnek tekintették. Ez a tény szintén nagy súllyal bír, nem szabad tőle könnyelműen eltekinteni.

A hosszú korszakokon át Isten kijelentéseit átvevő zsidók is hisznek abban, hogy a testi halál után a szellem élt tovább.

A rövidesen Krisztus ideje előtt élő zsidók nézeteit olvashatjuk az apokrif könyvekben. Néhány verset idézek: A gonoszok „tűz által örök kínzást szenvednek el.” IV. Makkabeusok 9,9. „Az isteni bosszúállás fenntart nektek örök tüzet és gyötrelmet, amely hozzátok tapad mindörökké. 12,12. „Ne féljünk attól, aki azt gondolja, hogy megöl, mert felhalmozódott nagy lelki próbája és az örök gyötrelem veszélye annak, aki vétkezik. 13,14. A mártírokról, azt mondják: „Ez által most az isteni trón mellett állnak, és áldott életet élnek.” 17,18. „Ábrahám gyermekei, győztes anyjukkal együtt, csatlakoztak az apjuk kórusához, mivel Istentől kaptak tiszta, halhatatlan lelkeket.” 18,23. „A zsarnok Antiokhoszt megbüntették a földön, és most is büntetik a halála után.” 18,5.

Ezek a versek világosan megmutatják, hogy a lélek halhatatlanságában, a halottak tudatos állapotában és az örök büntetésben hittek a zsidók.

Iosephus Flavius zsidó történész is, aki Pál apostollal egy időben élt, világosan írja azt, hogy a zsidók többsége hitt a lelkek halhatatlanságában. A Farizeusokról azt mondja: „Azt is hiszik, hogy a lelkekben halhatatlan életerő van.” A zsidók története, 18. könyv, 1. rész. Ismét: „Azt mondják, hogy a lelkek romolhatatlanok, de csak a jó ember lelke költözik más testbe, a rossz ember lelke örök büntetésben szenved.” A zsidó háború, 2. könyv, 8. rész. Egy másik zsidó irányzatról, az esszénusokról, ezt mondja: „A lelkek halhatatlanságát tanítják.” Történet, 18. k., 1. r. Továbbá: „A doktrínájuk az, hogy a test romlandó és az anyag, amiből áll nem maradandó. A lélek, pedig, halhatatlan és örökké folytatódik, és a legfinomabb levegőből származik, és a testtel mint börtönnel egyesül, amibe vonzódik bizonyos természetes csábítás által. Mikor megszabadul a hústest kötelékeiből, pedig, mint hosszú fogságból elengedve, örvendezik és felfelé száll. Háború, 2. k., 8. r. A szadduceusokról, pedig, ezt mondja: „A szadduceusok doktrínája, pedig, az, hogy a lélek meghal a testtel együtt.” Történet, 2. k., 8. r. Ismét: „A lélek halhatatlan tartamának és a Hádeszben tapasztalt büntetéseknek és jutalmaknak a hitét elveszik.” Háború, 2. k., 8. r.

Iosephus sokkal többet mond ugyanezen a témán, tehát, nem lehet kétségünk a felől, hogy mit hittek a zsidók abban a korban, mert ő is zsidó volt, és ismerte a tanításaikat. Azt mondja, hogy ők a lélek halhatatlanságában, a halottak tudatos állapotában, és az örök büntetésben hittek. A megsemmisülés hívei igyekezhetnek abban, hogy ezt megtagadják, de őszintétlen és hiábavaló a kísérlet.

Az ősegyház hite

A keresztyén ősegyház ragaszkodott ugyanahhoz a doktrínához. A mártírokat úgy mutatják be, hogy haláluk után azonnal kerülnek a mennybe. „Siettek Krisztushoz”, így mondja Euszebiosz, Egyháztörténet, 5. könyv, 1. rész. Azt mondja, hogy halálakor egy másik: „a halhatatlanság koronáját kapta meg.” Ugyanaz a rész. Szintén: „Békességben költöztek Istenhez.” 5. k., 2. r. Olyan valakiről, aki egy másikkal együtt halt meg, azt mondja: „hogy csatlakozzon az előzőhöz, mint társához a mennybe vezető úton.” Mártírok könyve, 11. rész. Az elhunyt mártírokról, azt mondja: „maguk a mennyekbe áthelyezve, és a mennyei örömök paradicsomába.” 10. k., 1. r.

A második század végét feldolgozva, Euszebiosz ezt írja: „Körülbelül az idő tájt, pedig, más emberek keletkeztek Arábiában, akik a hamis véleményeket terjesztették. Ezek azt állították, hogy az emberi lélek, amíg a világ jelen állapota tart, halálakor elpusztult és meghalt a testtel együtt, de ez újra feltámad a testtel a feltámadásban.” 6. k., 37. r. Láthatjuk, tehát, hogy ezek az eretnekek ugyanahhoz a doktrínához ragaszkodtak, mint az adventisták. Azokban az ősidőkben, tehát, úgy bejegyezték őket, mint: „a hamis vélemények terjesztői” ugyanúgy, mint most.

Merőben beteges növény

Időnként, itt-ott az egyház történelme folyamán, keletkeztek olyan emberek, aki a lélek alvását és a gonoszok megsemmisülését helyeselték. Erre a doktrínára, viszont, nem néztek jó szemmel, kevesen fogadták el, betegesen éldegélt, és hamarosan el is tűnt.

Hosszú ismeretségem vele kapcsolatban meggyőzött engem arról, hogy nem hoz olyan gyümölcsöt, amelyet állítják érte az adventisták. Azt mondják, hogy ha az ember hisz ebben a doktrínában, az megmenti őt a hitetlenségtől, a spiritizmustól, az univerzalizmustól, és így tovább. Én kifejezetten az ellenkezőjét tapasztaltam. Sokkal nagyobb az aránya azoknak, akik a hetednapi adventizmusból átmentek a hitetlenségbe, a spiritizmusba, az univerzalizmusba, mint akármilyen más egyházból, amit ismerek. Félelmetesen nagy azoknak a száma, és ráadásul, rohamosan növekszik is. Ahol egy hitetlent térítettek, többet is előállítottak. Észrevettem sokszor azt is, hogy a hitetlenek és az egyház ellenfelei nagyon örültek annak, hogy a tradicionális hitet megtámadtuk, és el is távoztak tőlünk, megerősödve hitetlenségükben és az egyház gyűlöletében. Emiatt keletkeztek kétségek az elmémben a felől, hogy mi a haszna annak, hogy tanítsuk ezt a doktrínát? Azt is észrevettem, hogy olyan embereknek sikerült a legjobban megnyerni a lelkeket és téríteni a kételkedőket Istenhez, akik hajthatatlanul prédikálták az örök büntetést, mint például többek között, Wesley, Whitefield, Spurgeon és Moody.

Azt is láttam, hogy az adventisták kezében ez a doktrína vitához, viszályhoz, vitatkozáshoz, okoskodáshoz vezetett, a kegyesség és az áhítat kárára. Természetesen, ez az olyan beállítottságú embereket megfogja, az alázatos és az istenfélő helyett. Összességében véve, tehát, nem láttam benne semmi jót.

Az adventisták azt állítják, hogy a tudatos állapotban levő halottakról szóló tanítás a spiritizmushoz vezet. A fent idézett tények, pedig, megcáfolják ezt. A létszámukhoz képest, többen kerülnek ebbe a tévedésbe az adventisták közül, mint az evangéliumi gyülekezetekből. Ezek az egyházak erősen ragaszkodnak olyan tanításokhoz, amelyek teljesen megtiltják őket attól, hogy felkarolják a spiritizmust. Egyébként, a Biblia azt is megtiltja, hogy keressük a halottakat, és azt is megmondja, hogy semmit nem tudnak a földön levő dolgokról. Lásd, V. Mózes 18,9-12, Jób 14,21, Prédikátor 9,5- 6, Lukács 16,19-31. Negyven éves igyekvés után, tehát, a spiritizmus ugyanolyan kevés hatást gyakorolt az egyházra, mint akármilyen más tévedés, és nincs kilátás arra, hogy megváltozik ez a helyzet a jövőben.

A doktrína legfőbb erőssége

A halottak alvása és a megsemmisülés tanával kapcsolatban, a legjobban hat az ebben hívőkre a racionális érvelés. Sok ige határozottan ellene szól, és azt érzik is, de ezeket ki kell magyarázni, mert a tradicionális doktrína nem racionális. A látszat szerint, ha meghal az ember, semmi belőle nem marad életben. Az adventisták tehát azt állítják, hogy a halállal vége van mindennek. De ez nem következik föltétlenül. Az univerzum leghatalmasabb erői láthatatlanok. Isten maga is „láthatatlan”. 1 Tim. 1,17. Az adventisták is hiszik, hogy körülöttünk sürgölődnek az angyalok és a démonok, de nem látjuk őket. Minden oldalról beburkol minket a levegő, de nem látjuk. Még a víz, ha gőzzé válik, láthatatlanná lesz. Fontoljuk meg a hőt, a villanyt és a gravitációt, bár az általunk ismert leghatalmasabb erők, ezek láthatatlanok. Ki látott valaha gravitációt? Látjuk, hogy lehúzza a fáról az almát, recsegéssel a hatalmas tölgyet a földre, és tartja az óriási földgömböt a pályáján a nap körül, de magát az erőt nem látjuk soha. Mi a fény? Nem tudja senki.

A korszakokig tartó tanulás után, a legmélyebben gondolkodó tudósok sem mondhatják, hogy mi az élet, még a legalacsonyabb, egyszerű növényi formájában sem. Azt tudjuk, hogy van, látjuk a hatását, azt is érzékeljük, hogy eltávozik, de senki nem tudja, hogy mi az, honnan jött, hova ment. Ezekkel a megoldatlan problémákkal szemben, a legnagyobb elmék némán maradnak, és tisztelettel elismerik az Isten kikutathatatlan bölcsességét.

A teremtés összes mélységes titkai közül a legnagyobb, pedig, az emberi lélek, az ember gondolkodó része. Micsoda gondolat! Nem lehet látni, se hallani, nem lehet megmérni se súlyát, se nagyságát. Nem tudjuk megmondani, hogy annyi magas, vagy annyi széles, vagy kerek vagy szögletes. Hogyan állíthatjuk, tehát, hogy az elme vagy a szellem nem létezhet külön a testtől és a csontoktól, csak azért, mert nem látjuk a távozását! Az olyan érvelés felületes találgatás, csupán. Ahogy már láttuk, többek között az Isten, az angyalok, a démonok és a természet leghatalmasabb erői, mint a hő, a villany, a gravitáció, az élet elve létezését megtagadná. Csak Isten mondhatja meg nekünk, hogy mi a lélek, mi a természete. Ezt a kérdést, tehát, csak a Biblia tudja megoldani. Az érvel, tehát, a legjobban a megsemmisülés mellett, hogy nem lenne ésszerű, ha Isten azt engedné meg, hogy a bűn és a bűnösök mindig léteznének, mint folt a teremtésén. De ugyanaz az érvelés azt bizonyítaná, hogy a tisztaság és a szeretet mindenható Istene nem engedte volna meg, hogy a bűn betoldódjon a szép teremtésébe, vagy ha bejött, azonnal semmisítette volna meg. A makacs tények, pedig, megcáfolják ezt az érvelést. A bűn és a bűnösök itt vannak. Mióta létezik a világ, itt vannak, itt maradnak korszakról korszakra. Isten nem törölte ki a bűnt vagy a bűnösöket, mihelyt megjelentek, és nem sietett különösen, hogy végezzen velük. A bűnösök millióinak megengedi, hogy továbbéljenek, és ennek nincsen célja a saját üdvösségükre nézve, és arra sincs, mint figyelmeztetés mások számára. A tapasztalat szerint, a példájuk inkább másokat megerősít a bűnben, és még milliókat bevezet e világba, akik ugyanolyan aljasak, mint ők. Még a bukott angyaloknak, akik nem töltik be a próbaidőjüket, akiknek élete nem hoz jót maguknak, hanem csak másokat tart távol Istentől, megengedte, hogy évezredekig továbbéljenek.

Ki állíthatja azt, hogy amit Isten megengedett évezredeken keresztül, tudomásunk szerint a teremtés kezdetétől, nem engedheti meg a jövendőbeli korszakokban, akár mindörökké? Azt mondhatjuk, hogy ez nem egyezik meg a mi felfogásunkkal, a bölcsességgel és az igazsággal kapcsolatosan. Hát, a múltban talán minden megtörtént-e a mi felfogásunk szerint? Olyan a jelen, ahogyan mi jónak gondoljuk? Nem! Ez, pedig, megcáfolja azt az érvet. Addig, amíg el nem jutottunk a végtelen bölcsességhez, óvatosnak kéne lennünk a felől, hogy milyen ítéletet mondunk Isten újaira. Ha tudnánk mind azt a mai napon a földön levő vétkezést, fájdalmat, szenvedést, nyomorúságot, bánatot, könnyeket és gyötrelmet egy helyre összegyűjteni, olyan rettenetes lenne, mint maga a pokol. Isten, pedig, mindezt látja, és megengedi, hogy folytatódjon. Ha nem tudnánk azt, hogy ez tény, azt jelentenénk ki, hogy ez a dolog összeegyeztethetetlen az Isten tulajdonságaival. Amit nem tudunk megmagyarázni, azt istenfélő módon egyszerűen elfogadjuk. Az örök büntetés nem jelent nehezebb problémát, és azért igaz is lehetne, minden ellene emelt korlátozott okoskodásunknak dacára.

Az adventisták örömmel ábrázoljak a poklot a szó szerinti tűz, perzselés, kínzás minden szörnyűségével, aztán ezt mutatják be, mintha ebben hinnének a tradicionális egyházak. Viszonyt, nem tanítja ezt, és nem hisz benne senki. A föld anyagi dolgaival jelképezik a túlvilág szellemi igazságait. Ennélfogva az egyik helyen van tűz, a másikon a külső sötétség, hasonló képen máshol féreg, száműzetés, kettévágás, s a többi. Nem azt állítjuk, hogy pontosan tudjuk mi lesz, csak azt, hogy az örök büntetés félelmetes állapota lesz.

A Szentírás kijelentése

A Biblia azt tanítja, hogy értelmes szellem van az emberben, és hogy ez tudatos állapotban létezik a testi halált követően. Mi az, hogy szellem? Jézus mondja: „Az Isten szellem.” János 4,24 és „a szellemnek nincs húsa és csontja.” Lukács 24,39. Itt van, tehát, egy intelligens, öntudatának levő, halhatatlan szellem, aminek nincsen húsa se csontja. Pál1 azt mondja, hogy Ő „a szellemek Atyja,” zsidó 12,9 „a testünk atyjával” szemben. Ha Ő a szellemek Atyja, akkor ők szükségszerűen részesülnek az Ő természetében. Ennélfogva Jézus ezt mondja: „Ami testtől született, test az, és ami Szellemtől született, szellem az.” János 3,6. Jegyezzük meg, hogy éles ellentét van a test és a szellem között. Más-más természetből való. Ézsaiás mondja: „Hiszen Egyiptom csak ember, nem Isten! Lova is csak test, nem szellem.” (31,3). Miként Isten felette áll az embernek, a szellem is felette áll a testnek. Isten a szellemünk Atyja, de bizonyára nem a testünknek. Pál, tehát, így mondja: „az Isten nemzetsége vagyunk.” Ap. csel. 17,29. A szellemünk, tehát, a testünknél más forrásból való, magasabb természetből. A Szent Szellem, ugyan, a Szentháromság harmadik személye, intelligens, halhatatlan szellem, nem bír se testtel, se csonttal. Jézus bemerítésénél jelent meg, Máté 3,16, valamint Pünkösdkor, Ap. Csel. 2,2-4. Tanít és vezet bennünket, János 14,26. 16,10. Itt van, tehát, még egy halhatatlan szellem.

Az angyalok öntudatuknál levő, intelligens személyek, de mégis szellemek. „Angyalait szellemekké teszi.” Zsidó 1,7. A démonok ugyanis szellemek, pedig értelmes személyek ők, és nem halnak meg. Lásd Márk 5,1-13. Itt találkozik Jézussal egy tisztátalan szellemmel megszállt ember, és megismerte őt. Beszélt Jézussal, és azt is mondta, hogy sokan vannak belőlük abban az emberben. Jézus kiűzte őket az emberből, és bementek a disznókba. Ez azt mutatja, hogy testben vagy testen kívül létezhetnek, és mindkét esetben élnek és intelligensek. Ez azt is mutatja, hogy a szellemek intelligens személyek, és nem csupa levegő, vagy lélegzet, vagy valami befolyás, ahogy az adventisták akarják bebizonyítani. Ugyanis az 1 Királyok 22,21-22: „De előlépett egy szellem, megállt az Úr előtt és így szólt: Majd én rászedem őt!” Ahábról van szó. Az Úr mondta neki, menjen.

Azt láttuk Iosephus írásaiból, hogy a farizeusok hittek a lélek halhatatlanságában, valamint abban, hogy a testi halál után továbbélt a szellem. Ezen a kérdésen Pál farizeusnak vallotta magát. „Mivel pedig Pál tudta, hogy az egyik részük a szadduceusok, másik részük pedig a farizeusok közül való, így kiáltott a nagytanács előtt: „Atyámfiai, férfiak, én farizeus vagyok, farizeus fia; a halottak reménysége és feltámadása miatt vádolnak engem.” Mihelyt ezt mondta, vita támadt a farizeusok és a szadduceusok között, és a gyűlés véleménye megoszlott. A szadduceusok ugyanis azt állítják, hogy nincs feltámadás, sem angyal, sem szellem, a farizeusok pedig vallják mindegyiket.” Ap. csel. 23,6-8. A farizeusok hittek a feltámadásban, az angyalokban és a szellemekben, Pál szintén. Az adventisták az első kettőt elfogadják, a harmadikat pedig megtagadják. Pál1 felsorol néhány dolgot a mennyben, mint: „a Sion hegye,” „a mennyei Jeruzsálem,” „az angyalok,” „Isten, a bíró,” „Jézus,” valamint „az igaz emberek szellemei”. Zsidó 12,22-24. Még sok hasonló igével együtt, mindezek azt bizonyítják, hogy a szellem egy értelmes lény, amely nem bír se testtel, se csonttal, és amely ugyanúgy él és cselekszik, mint az emberek a testben.

Könnyű kimutatni azt, hogy az embernek is van olyan szelleme, mint ezek. Így: „van szellem az emberben.” „szorongat engem belül a szellem.” Jób 32,8.18. „Az Úr az ember szellemét formálja őbenne.” Zakariás 12,1. Úgy beszél róla, mint külön lény, a testtől megkülönböztetve. A szellem élete nem függ a testtől, hanem inkább függ tőle a test.” „A test halott a szellem nélkül.” Jakab 2,26. Mindenhol elismerik, hogy a szellem különb a testnél. Az emberben levő szellemnek van ismerete és gondolata. „Mert ki ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van? Egyedül az emberi szellem, amely benne lakik.” 1 Kor. 2,11. A szellem, tehát, gondolkodik, érvel, van tudása. Ismét: „a szellem, ugyan kész, de a test erőtlen.” Máté 26,41. Az emberi szellemnek, tehát, van készsége, akarata. „Ezt kutatja szellemem.” Zsolt. 77,7. Ez az ember gondolkodó része. A szellem nem hal meg a testtel együtt. Egyetlen egyszer sem mondja a Biblia, még nem is célozgat rá, hogy a szellem valaha meghal, miközben kifejezetten állítja azt, hogy nem megy le a porba a testtel együtt. „A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a szellem pedig visszatér Istenhez, aki adta.” Prédikátor 12,7. Ez elég világos. Ismét: „Ki ismeri az ember szellemét, amely fölszáll a magasba, és az állat szellemét, amely leszáll a földbe?” Az ember szelleme, tehát, fölszáll Istenhez. El lehet pusztítani a testet, a nélkül, hogy a szellem elpusztuljon. „teste pusztulására, hogy szelleme üdvözüljön az Úrnak ama napján.” 1 Kor. 5,5. Dávid mondja: „(életünk) gyorsan eltelik, és elrepülünk.” Zsolt 9,102. Igen, elrepülünk.

A keresztre feszített lator esetét soha nem lehet jogosan összhangba hozni a halál utáni lélek alvásával. „Majd így szólt: ,Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba.’ Erre ő így felelt neki: ,Bizony, mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban.’” Lukács 23,42-43. Mindenféle erősfeszítéssel próbálták elkerülni e szövet világos értelmét, de hiába. Jézus tisztán azt mondta: „Ma velem leszel a paradicsomban.” Ha aznap ment a paradicsomba, akkor minden keresztyén odakerül a halála után. A teste nem került a paradicsomba, mivel eltemették. Ebből következik, hogy a szelleme odakerült és élt. Rögtön ezután, azt mondta Jézus: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én szellememet.” 46. vers. Szelleme eltávozott a paradicsomba aznap a latorral együtt. A haldokló István szintén mondta: „Úr Jézus, vedd magadhoz szellememet!” Ap. csel. 7,59. Mindenhol a Bibliában található az a doktrína, hogy a szellem túléli a halált.

A Biblia úgy ábrázolja a testet, mint az a sátor vagy templom, amelyben él az ember. Jézus mondta: „,Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem.’ Ő azonban testének templomáról beszélt.” János 2,19.21. Péter így mondta: „míg ebben a földi porsátorban vagyok,” „hamar leteszem porsátoromat.” 2 Péter 1,13.14. Pál ugyanazt a doktrínát tanítja: „Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra.” 2 Kor. 4,16. Van, tehát, belső ember és külső ember. A belső ember az a lényeges ember, amely nem pusztul el. Pál folytatja: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk. Azért sóhajozunk ebben a testben, mivel vágyakozunk felölteni rá mennyből való hajlékunk, ha ugyan nem bizonyulunk felöltözve is mezíteleneknek. Mert mi is, akik e sátorban vagyunk, megterhelten sóhajtozunk. *** Tehát mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg a testben lakunk, távol lakunk az Úrtól (mert hitben járunk, nem látásban). De bizakodunk, és inkább szeretnénk kiköltözni a testből, és hazaköltözni az Úrhoz.” 2 Kor. 5,1-8. Lássuk, milyen világos Pál mondanivalója: „földi sátorunk,” „testben lakunk,” „kiköltözni a testből,” s a többi. Az adventisták soha nem beszélnek ilyen módon. Otthon a testben, távol az Úrtól, de távol a testtől, jelen az Úrnál. Csak akkor tudjuk ezt az igét egyeztetni a lélek-alvás fogalmával, ha erőszakot gyakorlunk a Szentíráson.

Hallgassunk Pált ismét: „Ismerek egy embert a Krisztusban: tizennégy évvel ezelőtt – hogy testben-e, vagy testen kívül-e, nem tudom, csak az Isten tudja -, elragadtatott a harmadik égig. Én tudom, hogy az az ember – hogy testben-e, vagy testen kívül-e, nem tudom, csak az Isten tudja -, elragadtatott a paradicsomba, és olyan kimondhatatlan beszédeket hallott, amelyeket nem szabad embernek elmondania.” 2 Kor. 12,2-4. Pál, tehát, azt hitte, hogy az ember testén kívül lehet elmennie a mennybe, és ott beszédeket hallania. Az adventisták gúnnyal elutasítják az olyan gondolatokat.

A következő ige annyira világos a halottak tudatos állapotával kapcsolatban, hogy az adventistákat nagyon megzavarja. Különböző magyarázatokkal kíséreltek, mind ellentmondásosak, és az egyik sem nyugtatja meg őket. Én ott voltam, és azért tudom. Pál azt mondja: „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyerség! Ha pedig a testben maradás az eredményes munkát jelenti számomra, akkor, hogy melyiket válasszam: nem tudom. Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy a testben maradjak.” Filippi 1,21-24. „A meghalás nyereség,” „vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni,” „testben maradjak,” „a testben maradás” – ez Pál hite volt. Szorongatta ez a kettő: maradjon a testben, Krisztust hirdesse és segítsen a testvéreinek, vagy költözzön el és Krisztusnál legyen. Mennyire teljesen ellentétes ez az adventista gondolkodással!

Lássuk, hogy ugyanazt a doktrínát tanítja a gazdag ember és Lázár esete: Lukács 16,19-31. „Történt pedig, hogy meghalt a koldus, és felvitték az angyalok Ábrahám kebelére. Meghalt a gazdag is, és eltemették. Amint ez a pokolban kínok között gyötrődve felemelte a tekintetét, látta távolról Ábrahámot és kebelén Lázárt. Ekkor felkiáltott: Atyám, Ábrahám, könyörülj rajtam, és küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét mártsa vízbe, és hűsítse meg a nyelvemet, mert igen gyötrődöm e lángban. De Ábrahám így válaszolt: Fiam, jusson eszedbe, hogy te megkaptad javaidat életedben, éppen úgy, mint Lázár a rosszat. Ő most itt vigasztalódik, te pedig gyötrődsz. Ezen felül még közöttünk és közöttetek nagy szakadék is tátong, hogy akik innen át akarnak menni hozzátok, ne mehessenek, se onnan ide át ne jöhessen senki. Ő pedig így szólt: Akkor arra kérlek, atyám, hogy küldd el őt apám házához; mert van öt testvérem, beszéljen a lelkükre, nehogy ők is ide kerüljenek, a gyötrelem helyére. Ábrahám így válaszolt: van Mózesük, és vannak prófétáik, hallgassanak azokra! De az erre ezt mondta: Nem úgy, atyám, Ábrahám, hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, akkor megtérnek.”

1) Ez maga Krisztus tanítása. 2) Ahogyan már láttuk, ezt hitték a farizeusok a halottakkal kapcsolatban. 3) Jézus elfogadja és megerősíti a doktrínájukat. 4) Ezek az események történetek a halál és a feltámadás között, amíg a gazdag ember testvérei még éltek a földön. 5) Rögtön a halált követően és a feltámadás előtt, tehát, a gazdag a pokolban van, és Lázár megkapja a jutalmát. 6) Mindketten tudatuknál vannak. 7) Ábrahám él odaát. 8) Mindketten gondolkodnak és beszélnek. A halottak, tehát, mégis tudnak valamit. Ha nem lenne más igénk, egyedül ez cáfolná meg a halottak alvását. Ismét Jézus azt mondta, hogy Isten: „Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. Az Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké.” Máté 22,32. Ezek a pátriárkák élnek, és nem semmisültek meg halálukkor. Még egyszer: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik.” Máté 10,28. Ha az ember csak testből áll, ha a lélek csak a test élete, akkor az emberek igenis ölhetik meg a lelket. De Jézus azt mondja, hogy nem ölhetik meg a lelket. Nem hal meg a testtel együtt. Ezek a világos igék kereken megcáfolják az adventista hitet, pedig azt állítják, hogy a Biblia szerint járnak. Ugyanúgy Mózest találjuk meg Jézussal a hegyen, bár meghalt és eltemették másfél évezreddel korábban. V. Mózes 32. „És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal.” Máté 17,3. Miért idéznénk többet? Ezek döntőek.

Sok olyan ige, amelyet idéznek a lélek alvásának bizonyítékaként, csak a testre vonatkozik. Így I. Mózes 3,19. „Visszatérsz a földbe, mert abból vétettél.” Ez nem vonatkozhat a szellemre, amelynek nincs húsa sem csontja, Lukács 24,39, hanem a halálkor visszatér Istenhez, prédikátor 12,7. Olvassuk a bizonyíték-igéiket. „Azután Dávid elaludt őseivel, és eltemették Dávid városában.” I. Kir. 2,10. Dávid szellemét temették-e el? „de az ember nem kel föl, ha egyszer lefeküdt. *** Bárcsak elrejtenél a sírban.” Jób 14,12.13. Lefeküdt-e Jób szelleme a sírban? Elrejtőzött-e a porban? Aligha. „Ha abban kell reménykednek, hogy a sír a hazám.” Jób 17,13. Lemegy a szellem a sírba? „nem lesz cselekvés, gondolkozás, ismeret és bölcsesség a holtak hazájában, ahova menned kell.” Préd. 9,10. „Azok közül, akik alusznak a föld porában.” Dániel 12,2. „Lázár elaludt,” „ Lázár meghalt,” „már szaga van.” János 11,11.14.39. Mondhatjuk ezt a szellemről? Felbomlott-e Lázát szelleme? Bizonyára nem. Vegyük kedvenc igéjüket, Ap. csel. 2,34. „Mert nem Dávid ment fel a mennyekbe.” A szövegkörnyezet világosan mutatja, hogy a testéről van szó. „Meghalt, és eltemették, sírja is nálunk van mindmáig.” „A Krisztus feltámadásáról beszélt.” 29.31. vers. Így az I. Kor. 15-ben, az alvásról szóló néhány kifejezést mind magyarázható a megtárgyalt téma alapján, ami a test feltámadása. I. Thessz. 4,13-16 ugyanúgy magyarázható. Pál a feltámadásra utal. Az összes olyan osztályú ige csak azokra a testekre utal, amelyek haláluk után kerülnek a sírba. Mivel a szellem nem kerül oda, ezek az igék nem vonatkoznak rá, és nem bizonyítanak semmit vele kapcsolatban. Egy egyszerű ige mindegyiket megmagyarázza: „A sírok megnyíltak, és sok elaludt szentnek feltámadt a teste.” Máté 27,52. Igen, sírok, testek, elaludtak – annyi az egész. Az adventisták az énekeskönyveinkből kiválogathatnak olyan kifejezéseket, amelyek utalnak arra, hogy a barátaink alszanak a sírban, és így bizonyítják be, hogy a lélek-alvásban hiszünk. De hamis lenne ez, mert tudjuk, hogy ez csak a testre vonatkozik.

A fő igéjük, tehát, prédikátor 9,5-10: „a holtak semmiről sem tudnak,” korlátozódik a szövegkörnyezetben található: „ami a nap alatt történik” szituációra, 6. vers. Vessük össze ezt más igékkel, ahol ugyanaz a kifejezés található. „Kétszáz férfi ment Absolonnal *** jóhiszeműen mentek, nem tudtak semmiről.” II. Sámuel 15,11. Még egy: „A gyermek ugyanis semmit sem tudott, csak Jonatán és Dávid tudták a dolgot.” I. Sám. 20, 39. Egy felfuvalkodott tanítóról, ezt mondja Pál: „az felfuvalkodott, és nem tud semmit.” I. Tim. 6,4. Ezekből, tehát, teljesen hiányzott a gondolat vagy a tudat? Nem. Egyszerűen azt jelenti, hogy a szóban forgó dolgokról nem tudtak semmit. Így van a préd. 9,5 is. A szövegkörnyezet magyarázza meg: „és nincs részük soha többé semmiben sem, ami a nap alatt történik.” 6. vers.

Zsoltár 146,3.4: „Ne bízzatok az előkelőkben, egy emberben sem, mert nem tud megtartani. Ha elszáll a lehelete, visszatér a földbe, és azon a napon elpusztulnak a gondolatai.” Gondolatai, tervei. A Revideált Verzió margójában áll: „tervei.” A görög szó a gondolatokra, DIALOGISMOI. Greenfield úgy értelmezi: „érvelés, okoskodás, gondolat, elmélkedés, terv.” Ha bízunk a földi előkelőkben, mikor meghalnak, meghiúsulnak a tervei és mi segítség nélkül maradunk. Ezt az igét, tehát, könnyen lehet megmagyarázni, ugyanúgy a hátramaradókat, amelyekkel tanítják a halottak alvását.

D. M. Canright, fordította Dr Adrian Bury

Forrás: D. M. Canright, Seventh-day Adventism Renounced, 1914. (A hetednapi adventismust megtagadtam)

Lábjegyzet:

1. Sic. A zsidó levél íróját általában ismeretlennek tekintik manapság.

2. Sic. Az tulajdonképpen Zsoltár 90,10 – Mózes éneke.

Sziasztok!

Szerintem több katolikus lett adventista mint fordítva... ;-)

Én nem adventistának születtem, reformátusként nőttem fel, és jártam teológiai előkészítőre is a Ráday utcába. Végül más Egyetemre mentem tanulni, és a teológiát csk másoddiplomásként végeztem el. Pontosan tudom mivel jár otthagyni a felekezetünket, és csak sajnálni tudom azt, aki megtagadja a múltját, és kiönti a gyermeket a kád vízzel együtt. Valami ilyesmit látok a fentebb idézett írásban is...

Üdv. Péter

"A nefes sokszor a magára térő és személyes névmást is helyettesítheti a héberben, így kell érteni az ilyen kifejezéseket: „meghal az én lelem” = „én meghalok”, és nem több. Az Egyház mindig is elismerte és tisztában volt azzal, hogy lélek szó a Szentírásban gyakran valóban az emberi életet [Vö. Mt 16,25--26; Jn 15,13.] vagy az egész emberi személyt [Vö. ApCsel 2,41.] is jelenti. De jelenti az ember bensőjét is [Vö. Mt 26,38; Jn 12,27.], azt, ami benne a legdrágább [Vö. Mt 10,28; 2Mak 6,30.], azt, ami által a leginkább Isten képmása: a "lélek" az emberben a szellemi principiumot jelenti."

Na látod, az eleje jó, de a végkövetkeztetésed hibás és egyszerűen az egyházad régi misztifikáló hazugságait majmolod - magyarán szólva, te sem tudod miről beszélsz, csak nyomod a dumát!

Igen kérlek: "...jelenti az ember bensőjét is...", csakhogy ez nem egy misztikus és megfoghatatlan valami, amit te bele akarsz magyarázni, hacsak az Életet magát nem vesszük annak. Mert mindenhol, ahol csak előfordul a szentírásban az emberre vonatkoztatva a "lélek" szó, vagy magát az embert, vagy annak életét jelenti.

Így és csakis ÍGY jelenti az ember "bensőjét", azt, ami "benne a legdrágább". Mivel hogy mi a legdrágább az embernek?

Az Élete!

Miért képes a legtöbbször még esztelen pusztításra is?

Az életéért!

A többi meséd ezzel kapcsolatban csak a lélekhalhatatlanság pogány filozófiáját, kényszerűségből, minden áron igazolni akaró szemfényvesztés!

A másik téma ellen felhozott kritikád, ami jellemzi a lelkivilágodat és a pontos ismeret iránti fogékonyságodat, a "seol", "pokol" jelentése.

"A Seol/hádész egyrészt nem azonos a pokollal, attól függetlenül, hogy némely régi fordítás ezt a különbségtételt elmulasztotta. A seol/hádész nem sírgödör, ez ujjból szopott,..."

Idéznék az előző szövegemből, csak hogy tudd, mit is értünk a "seol,hádesz" szavak alatt:

"(1) "A pokol pedig és a halál vettetnek a tűznek tavába. Ez a második halál, a tűznek tava." (Jel 20,14) Vagyis a "pokol és a halál" végső megsemmisítésben részesül, ez annyit jelent, hogy a seol (a sírgödör, a halál intézménye) megszűnik.

Más szóval a seollal és a hádesszel kapcsolatban tisztában vagyunk, hogy nem a szó szerinti "sírgödröt" jelenti, hanem az a "halál intézménye", vagy más szóval az emberiség közös sírja.

Viszont amit te a hádesz állapotába belemagyarázol, az csak és kizárólag egy bibliaellenes, hamis filozófia kimagyarázása. A fentiekből kiderült miről beszélek: a lélekhalhatatlanság pogány tanításából következik... Ennyi.

Na, ilyeneket én is írhatnék, hogy te csak „a brooklyni főnökeid ideológiáját majmolod - magyarán szólva, te sem tudod miről beszélsz, csak nyomod a dumát!” De ezt hagyjuk, elnézem neked, hiszen teljesen természetes, hogy egy olyan autoriter szisztémában, mint a te rabszolga osztályod az egyedüli lehetséges út ez a szervilis hozzáállás, amely előbb utóbb megtöri az ember szemilyiségét.

A lelket nem is neveztem én „misztikus és megfoghatatlan” valaminek, hanem konkrétan definiálható, hogy mi az. De mivel ez nem tartozik szorosan ide, ezért kapsz egy linket ez ügyben: [link]

Az, hogy a nefes szó CSAK embert magát VAGY életet (vagy-vagy hamis dilemmája) jelenthet, azt bizony csak a felekezeted magyarázata állítja, engemet az nem éppen kötelez. Helyesen úgy lenne:

A héber nefes vagy a görög pszükhé szó, amelyet a formális ekvivalenciára törekvő fordítások egységesen "léleknek" fordítanak, a szűkebb értelemben vett lélek fogalmán TÚL jelenti az embert magát és az életét IS.

Az Őrtorony torz magyarázata persze túlságosan leszűkíti a nefes/pszükhé értelmét (noha ezek rendkívül tág, mély értelmű kifejezések), kétjelentésűvé degradálja: CSAK vagy ember vagy élet - így ha valahol meglátja a nefes/pszükhé szót, e kettő valamelyikét fogja megkísérelni belegyömöszölni, ami hát gyakran elég groteszk eredményt szül. Pl. Mt 10:28-nál, vagy a "benne van még a lélek résznél", stb. Mert hát hogyan is lenne értelme annak, hogy egy testileg halott embernek nem lehet megölni az életet? Főleg ha kendtek szerint a testi életen túl nem élt, Jézus meg épp egy testileg megholtról állítja, hogy annak lelkét nem lehet megölni. Kár lenne beidézned a kend főnökei által készített táblázatot, ahol tekintéllyel megállapítja, hogy itt meg itt mit jelent a nefes - engemet az nem kötelez, az meg a kend problémája, hogyha életét egy Brooklyni lapkiadókonszern szolgálatának szentelte, akiket személy szerint nem is ismer, és amelyre korlátlanul rábízta az elméjét, olyannyira, hogy az innentől már csak egy "csökkentett módban" futhat.

Ha ezt tisztáztuk, akkor máris nem jelent semmi gondot az egyik kedvenc kiragadott jehovista idézett az Ezékiel 18:4-ről, hiszen máris tudjuk, hogy amikor a Bibliában arról van szó, hogy a „lélek" meghal (például 4Móz 23,10; 1Kir 19,14), az mindig az egész embert (szélesebb értelem), de sohasem a lelket, mint az ember teremtésbeli elemét (szűkebb értelem) jelenti. Ha ott azt mondja a próféta, hogy „annak a léleknek kell meghalnia, amelyik vetkezik", ezen nyilvánvalóan az ember szellemi-testi egységében értendő, mert egy elszigetelt lélek sem vetkezni, sem meghalni nem tudna. A halandóság olyan tulajdonság, amely az Újszövetségben csak a földi testre vonatkozóan használatos (Róm 6,12; 8,11; 1Kor 15,53k; 2Kor 4,11; 5,4). Hiszen a földi test a látható és múlandó szférájába tartozik (2Kor 4,18). Az új test azonban, amelyben a személyes folyamatosságában tovább létező ember az utolsó napi feltámadáskor részesül, halhatatlan (1Kor 15,35-54; 2Kor 5,1-10; Fil 3,21).

Megint egy „pogányozó” puffogás, holott az előbb rámutattam, hogy teljesen mindegy, hogy a pogányok hittek-e benne vagy sem, hiszen az nincs sehol leírva, hogy ők eleve csak tévedni tudtak. Hittek abban is, hogy van valamiféle istenség, aki a jókat megjutalmazza, a rosszakat meg megbünteti. Mégsem lesz ez ettől pogány tan, csakúgy mint a lélek halhatatlansága sem. Egy teológiai igazság eldöntésénél érvelni kéne, nem ráhúzni a vizes lepedőt efféle alibi-érvvel, hogy „püff, amit te mondasz, abban még Platón is hitt, tehát nem lehet igazad!” – mert ilyen játékot én is űzhetek, hogy a kendtek istenképét párhuzamba állítom az iszláméval, aztán alig fogja győzni levakarni „a pogány tanoktól megfertőzöttség” vádját a maga felekezetéről.

A Seol sokadszor mondom nem pokol, hanem alvilág, így a hivatkozásod máris célt tévesztett. Azt pedig, hogy a Seol nem sír (hanem az anyag nélküli személyiség (=„lélek"), ideiglenes, köztes tartózkodási helye a feltámadásig), ahogyan azt a ’Sheol/Hades: Is Not Merely The Grave!’ részletnél több példán keresztül bemutattam. Ha nem megy az angol, akkor ott a google fordító.

Ezen a mondaton kacagnom kell: „a lelkivilágodat és a pontos ismeret iránti fogékonyságodat” – a „pontos ismeret” kifejezés itt gondolom az Őrtorony ideológiáját jelenti, amire nekem állítólag fogékonynak kellene lennem, és itt a „bűnöm” gondolom az, hogy nem ugrottam bokacsattogtatással ezen rabszolga(tartó) osztály parancsainak. Hát, igazad van, jól jellemzi a lelkivilágomat, engem ugyanis nem jellemez az a típusú szervilizmus, ami oda kéne. De itt most ész érveket kéne használnod barátom, nem engemet megugatnod efféle lesajnáló-csúfolódó hangoskodásokkal.

Hiába idézed be a barátocskád szövegét még egyszer, én nekem erre bőven elég megismételnem azt, amit az előbb mondtam: Ott az Utolsó Ítélet leírása szerepel: Erre az ítéletre minden halott feltámad. Az alvilág és a halál megszemélyesítve szerepelnek. Az alvilág őrizte az istentelenek lelkét a halál pedig elveszti hatalmát. Ettől kezdve csak pokol lesz azok számára, akik neve nem szerepel az élet könyvében. A második halál az örök kárhozat.

Az alvilág a sírok felett uralkodó halál visszaadá halottait. A halál úgy van feltüntetve, mint uralkodó. Az alvilág a sírok helyett vétetik, melyek, mint földön levők, ellentétet képeznek a tengerhez. A meghalásnak vége lett, az a pokolba vettetett, t. i. ezentúl a halál csak a pokolban uralkodik.

„A Seol (héber), hádész (görög) az anyag nélküli személyiség (=„lélek"), ideiglenes, köztes tartózkodási helye a feltámadásig, ez vettetik bele a tűznek tavába. Ebben kifejeződik az átmenet a halottak birodalmából (seol, hádész), mint köztes állapotból (vö. Jel 20,12k kontextusát) az örök kárhozat végső szintjére. A seol feloszlik —, vagyis a benne lévők mind kijelölt végleges helyükre kerülnek. A „gyehenna" jelöli a kárhozottak „célállomását", az örök tüzes tavat.”

Itt bizony a halál maga és a Hádész két külön („a halál >ÉS< az alvilág”) dologként szerepel, így erre sem dolgozhatod át a felekezetednek a Seolt lesírozó torz ideológiáját.

„…amit te a hádesz állapotába belemagyarázol, az csak és kizárólag egy bibliaellenes, hamis filozófia kimagyarázása.” - Ez a duzzogás kendet mindenesetre megnyugtatja, ha másra nem jó is.

„…a lélekhalhatatlanság pogány tanításából következik... Ennyi.” – Fordítva. A síros magyarázat következik a kend felekezetének az ideológiájából, amit az adventistáktól örökölt meg a kendtek beteg lelkületű alapítója (aki ugye nem Jézus volt, hanem) C. Russel. A lélek halhatatlansága volt a kereszténység eredeti, ősrégi tanítása, amit nagy tömegekben soha nem kérdőjelezett meg senki a 19. századi amerikai „neológ” jellegű apokaliptikus szekták racionalista magyarázati igényéig. Bajosan mutatnál nekem akár egyetlen olyan ókori keresztény magyarázót, aki azonosította volna a Hádészt a mnemeionnal (sír).