Mit akar tanítani a Biblia a lukács 11:27-28 ban?

A protestánsok eltörölték Szűz Mária és a szenteknek tiszteletét

Ez talán a legérthetetlenebb az egész protestantizmusban. Ki nem szereti, ki nem tiszteli az édesanyját? A rossz ember. Jézus gyengéden ragaszkodott édesanyjához, még a keresztfán függve is szeretettel gondoskodott róla. Ha Krisztus úgy tudta szeretni, akkor az ő édesanyjának különbnek kellett lennie minden más embernél s így nekünk is kötelességünk őt tisztelni. A protestantizmus Szűz Máriát nem tiszteli. Azt mondja, hogy ő is csak olyan ember, mint minden más ember, tehát nem szolgált rá a nagyobb megbecsülésre.

Mi ezt nemcsak nem értjük, hanem teljesen másként vélekedünk. Szűz Mária Isten anyja, amint az Írás mondja: teljes malaszttal, vagyis kegyelemmel, lelki szépséggel. Szűz, tiszta, fehér minden bűntől, szűztiszta még az ősbűntől vagyis Ádám és Éva ősbűnétől is. Ő a jóság, a kegyesség, szelídség, a legnemesebb ember, akit minden katolikus, de főleg a Mária-kongregációk édesanyjuknak, követendő példaképnek, égi pártfogónak tisztelnek. Szívesen hisszük, hogy Szűz Mária a mennyországban Isten közelében él, értünk imádkozik s pártfogol bennünket Istennél.

A protestantizmus a rombolás hevében Szűz Máriát is detronizálta, s hogy a maga hibáját még jobban tetézze, azt a rágalmat vágja fejünkhöz, hogy mi Szűz Máriát imádjuk. Ha kérdeznők, hogy hol látta ezt akármelyik katolikus könyvben megírva? – nem tudna rá felelni Azonban nincs nap, hogy újra ne ismételné. Mi pedig azt mondjuk: szomorú vallás az, amely nem tud rágalmazás nélkül megélni.

A szentek tisztelete

olyan, mint a kiváló emberek tisztelete. Ha szabad Kossuthot, Lorántffy Zsuzsannát, Deák Ferencet tisztelnem, miért nem szabad tisztelni a hit nagyszerű hőseit, akik Krisztusért életüket, munkájukat, sőt vérüket föláldozták? Ezek a nagyszerű példaképek, akiknek életét követjük, akiknek szavain föllelkesülünk, és akik által jobbak, erkölcsösebbek, tisztábbak, istenfélőbbek igyekszünk lenni.

Luther itt is egy furcsa elvet követett, azt, amelyet mi a kommunistáknál láttunk, akik a tehetséget, erényt, kiválóságot nem tisztelték, hanem mindenkit proletársorba degradáltak. Luther követői pedig itt bennünket újra bálványimádás vádjaival illetnek. Szegények!

A böjt

a protestantizmus szerint fölösleges. És pedig azért, mert jó cselekedetekre egyáltalán nincs szükség. Azonban Mózes, az ószövetségi szentek, Krisztus, az apostolok, a szentek, mind böjtöltek. Sanyargatták magukat Istenért. Büntették magukat azért, mert Istent megbántották, adósok lettek, ezért törlesztették az adósságot.

A protestánsok azt mondják: nem az a bűn, ami az ember száján bemegy, hanem ami onnan kijön. Mi katolikusok is nagyon jól tudjuk, hogy a hús nem bűn. Bűn az engedetlenség. Ha a mi édesanyánk, a katolikus Anyaszentegyház azt parancsolja, hogy pénteken húst ne együnk, akkor mi engedelmeskedünk. Azt mondjuk: Krisztus Urunk pénteken szenvedett a mi bűneinkért. Ha ő el tudta viselni a korbácsütéseket, a töviskoszorút, ha tudta hordozni helyettünk a keresztfát és megfeszíttette magát értünk, akkor mi is megtehetjük azt a csekélységet, hogy megtagadjuk magunktól a húseledelt és nem azt esszük, ami jól esik, hanem amit az Anyaszentegyház előír. Ó mekkora megnyugvás lesz, ha a halál után megjelenünk az ítélő Krisztus előtt, és azt mondhatjuk: Uram, lemondtam, szenvedtem, gyötörtem magamat az én elkövetett bűneimért, számítsd be nekem ezt, amikor ítéletet mondasz felettem. Milyen jó lesz annak, aki sok ilyen jócselekedetet tud előmutatni. És mekkora lesz a felelősségük azoknak, akik a jócselekedetek gyakorlását kigúnyolták és attól másokat is visszariasztottak. Vajon ki fog helyt állni az elkárhozott lelkekért?

11. A protestantizmus megfosztotta magát a művészet alkotásaitól

Aki Olasz-, Spanyol-, Franciaországban s Németország katolikusnak maradt részeiben jár, nem győz csodálkozni a gyönyörű ősrégi templomokon, azok képein, szobrain, orgonáin stb. A világ legnagyobb művészei alkották őket. Nem egyszer száz meg száz esztendeig dolgozott millió meg millió munkáskéz s a modern ember kénytelen bevallani, hogy ma azokhoz hasonlót nem tudnánk alkotni.

Amerre a protestantizmus járt, ott lerombolt minden művészi alkotást, ha az templomhoz volt kötve. Szinte lehetetlen megérteni azt a pokoli gyűlöletet, amellyel ezt a vandál pusztítást véghezvitték. Amit az elődök századokon keresztül imádkozva építettek, azt az új vallás hívei káromkodva, kacagva rombolták össze. S úgy hitték, hogy ezzel Krisztusnak tesznek szolgálatot.

A protestánsok templomai ma is dísz és ékesség nélkül valók. A mi templomaink szépségét gúnyolódva cifraságnak, komédiának nevezik. Azt mondják, hogy a protestáns ember lelke annyira gazdag, hogy Isten iránt való minden lelkesedést önmagából meríti.

Különös! Miért nem teszi ugyanezt a lakásán, a ruházatán? Ha a protestáns ember annyira gazdag lelkiekben, miért díszíti fel szobáját szebbnél-szebb képekkel, virágokkal, bútorokkal, miért halad ruházatában a divat útján? Miért? Azért, mert a szép, ízléses, gazdagon vagy egyszerűen díszített lakásban, ruhában jól érzi magát. Mert a szépség, a művészet kedves, fölemelő gondolatokra és érzésekre ihleti. Tehát úgy látszik, az a puritán egyszerűség, kopárság vagy kifosztottság egyedül Isten házára szorítkozik.

Tisza Istvánnak, Kossuth Lajosnak szobrot emelnek. Miért? Mert – ők is mondják – megérdemlik és a szemlélő számára követendő példák a hazafiságban és emberi bölcsességben. Azonban ugyanezt megtagadják Isten fiától s az őt követő nagyszerű erkölcsi hősöktől, a szentektől.

Mi, katolikusok, természetesen megyünk a magunk útján, úgy, ahogyan 1900 év óta tanultuk. Az első templomokban, a katakombákban már megvoltak és ma is láthatók a falra festett képek. Ezt a stílust követte a későbbi kor.

A jelenkori katolikus templom még a legegyszerűbb falucskában vagy missziós területen, a vad népek közt is, a mennyországot igyekszik a hívő lelke elé varázsolni. Azt a mennyországot, amely valamennyiünk végső célja. Már az ajtóban csend fogad bennünket – szent csend. Isten házában elnémul a köznapiság lármája. A belépő meghajtja térdét az oltár előtt, ahol a Legméltóságosabb Oltáriszentségben az örökké élő Jézus Krisztus várja a hozzá közeledőket. Fölfrissítője a köznapi élet vándorainak, útieledele az örökkévalóságot szomjúhozó betegeknek és haldoklóknak. Letérdelsz előtte. Körülötted Krisztus kedves szentjeinek, főleg az ő édesanyjának, Szűz Máriának képei, szobrai azt juttatják eszedbe, hogy az ő példájuk után haladva miként érheted el az örökkévalóságot. Krisztus ott vár az oltáron. Elmondod előtte kéréseidet, panaszaidat, ami fáj, ami a lelkedet nyomja. Kérdezd meg a katolikus embert – nem! ne csak a katolikus embert kérdezd meg, hanem azokat a protestánsokat is, akik katolikus templomba szoktak járni imádkozni – kérdezd meg, hogy miért mennek oda? És ők azt felelik, hogy az imádság ott enyhülést, békét hoz a lelkükbe, hogy onnan megnyugodva, megsegítve távoznak el.

Igen! Kedves testvérem! Nagyon sok protestáns ember jár katolikus templomba imádkozni, imádni az Úr Jézust, Istent és kérni a Szent Szűz, Szent Antal, kis Szent Teréz és más szentek közbenjárását és – ők is mondják – igen sok kérésük meghallgatásra talál.

Ezért, protestáns testvérem, sose gúnyolódjál a katolikusoknak se templomán, se szertartásain, mert azok egy szebb, boldogabb világnak, Isten közelségének tanúi. Vesd le saruidat, mert szent a hely, ahol állasz, és inkább tanuld megismerni, mint tagadni.

Az Érveljünk az írásokbólból c. könyvetek "Képmások" c. részlegénél helyesen ezt írja:

"Ha a képmás imádat tárgya, akkor bálványról van szó."

Tehát Isten törvénye nem azt mondja, hogy faragott képet ne csináljunk, hanem: faragott képet ne csináljunk abból a célból, hogy azt imádjuk. Jellemző példája ez a Szentírás önkényes és megcsonkított értelmezésének, ami különben állandó jelenség a katolikusellenes hitvitákban. Hajánál fogva kirántanak valahonnan egy szentírási idézetet, kiemelik az összefüggésből, elhallgatják a helyes értelmezéshez szükséges körülményeket, vagy a tételükkel ellentétben álló egyéb, világosabb szentírási helyeket - s ezzel kész az érvelésük. Így csakugyan mindent be lehet „bizonyítani” a Szentírásból.

A különbség bálványozás és keresztény képtisztelet között ott van, hogy a bálványimádó imádja az istenszobrot vagy a fétist, vagyis: istennek tartja s isteni erőkkel ruházza fel; a keresztény katolikus ember viszont a szentképeket, szobrokat s a feszületet semmiképp sem imádja, nem tekinti isteni lényeknek, hanem csak mint Istenre s az Ő szentjeire emlékeztető jelet, becsben tartja azokat. Ha letérdelünk a feszület előtt, nem a fa vagy a kő az, amit tisztelünk, hanem az, akit az a feszület ábrázol: Jézus Krisztus. Ezt nálunk minden gyermek tudja s tudják a protestánsok is, de azért ügyes, túlbuzgó embereik váltig felmelegítik ezt a rosszhiszemű mesebeszédet.

Egyébként keresztet, szobrot, szentképet a lutheránusok templomaiban is találunk: hogyan van akkor, hogy ez ellen a kálvinisták sohasem dörögnek, csak a katolikusoknál botránkoznak meg rajta szörnyen? Világos jele tehát ez annak, hogy itt nem a józan ész vagy a vallásos buzgóság beszél, hanem a szenvedély és gyűlölködés.

Vajon, ha valaki szobájában a meghalt édesanyja képét, hivatalában az államfő képét tisztelete jeléül kifüggeszti, ezzel bálványimádást követ el?

A szent kép, a liturgikus ikon elsősorban Krisztust jeleníti meg. A szent kép nem képes megjeleníteni a láthatatlan és fölfoghatatlan Istent. Isten Fiának megtestesülése képek új "rendjét" nyitotta meg: "Egykor, mivel sem teste, sem alakja nincsen, Istent egyáltalán nem lehetett ábrázolni. Most azonban, miután testben láthatóvá vált és az emberekkel együtt élt, arról, amit Istenből láttam, készíthetek képet. (...) Mi pedig fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét." A keresztény ikonográfia képbe írja át azt az evangéliumi üzenetet, amit a Szentírás szóval közvetít. A kép és a szó kölcsönösen megvilágítják egymást: "Összefoglalva: mi őrzünk minden egyházi hagyományt, akár írásban, akár szóban hagyták ránk, anélkül hogy újításokkal helyettesítenénk azokat. E hagyományok egyike az ikonfestészet. Ez, mivel összhangban van az evangélium üzenetével, alkalmas arra, hogy megerősítse hitünket Isten Igéjének valóságos és nem elképzelt megtestesülésében, és nagy gyarapodást hozzon számunkra. Azok a dolgok ugyanis , amelyek kölcsönösen megvilágítják egymást, nyilvánvalóan azonos jelentést hordoznak." A liturgikus ünneplés minden jele Krisztusra irányul, így az Istenanya és a szentek képei is: Krisztusról tanúskodó jelek, aki megdicsőül bennük. Őbennük látjuk "a tanúk felhőjét" (Zsid 12,1), akik továbbra is törődnek a világ üdvösségével, s akikkel -- mindenekelőtt a szentségek ünneplésében -- mi egyek vagyunk. Képeik megmutatják hitünknek az "Isten képmására teremtett" és az Ő "hasonlatosságára" [Vö. Róm 8,29; 1Jn 3,2.] átalakult embert, és az angyalokat is, akik Krisztusban szintén újra egybe vannak foglalva: "Szent Atyáink Istentől sugalmazott Tanítóhivatalát és a katolikus Egyház hagyományát követve (mert tudjuk, hogy ez a hagyomány a Szentléleké, aki az Egyházban lakik), teljes bizonyossággal és gondossággal elhatározzuk, hogy mind a drága és elevenítő keresztet, mind a tiszteletreméltó és szent -- akár festett, akár mozaikból vagy bármely más megfelelő anyagból készült -- képeket Isten szent egyházaiban alkalmazni kell szent edényeken és ruhákon, falakon és táblákon, magánházakban és utak mentén: mind Istenünknek és Üdvözítőnk, Jézus Krisztusnak, mind Asszonyunknak, az egészen tiszta és szent Istenszülőnek, a tisztelendő angyaloknak és az összes szenteknek és igazaknak képeit." "A képek szépsége és színe serkenti imádságomat. E képek, mint a mező képe, Isten dicsőítésére serkenti a szívemet." A szent képek szemlélése, az Isten igéjén való elgondolkodással és az egyházi himnuszok éneklésével együtt beleszövődik a liturgikus jelek harmóniájába azért, hogy az ünnepelt misztérium bevésődjék a szív emlékezetébe, majd a hívők új életében mutatkozzék meg. A templomainkban és lakásainkban lévő szentképek arra valók, hogy ébresszék és táplálják a Krisztus misztériumába vetett hitünket. Krisztus és az Ő üdvözítő művének képei által Őt magát imádjuk. A szent Istenszülő, az angyalok és szentek képei által az ábrázolt személyeket tiszteljük.

"Ne csinálj magadnak faragott képet ..." Az isteni parancs megtiltja Isten minden ábrázolását emberi kéz által. Ezt a Második Törvénykönyv így magyarázza: "Amikor az Úr a Hóreben a lángok közül szólt hozzátok, semmiféle alakot nem láttatok. Ne vetemedjetek hát arra, hogy bármiféle alakban képmást csináljatok magatoknak Istenről..." (4,15--16). Izraelnek az abszolút transzcendens Isten nyilatkoztatta ki magát. "Ő minden", de ugyanakkor "minden műve fölött áll" (Sir 43,27--28). Ő "a szépség alkotója" (Bölcs 13,3). Mindazonáltal Isten az ó Szövetségben parancsolta vagy megengedte olyan képmások készítését, amelyek szimbolikusan elvezetnek a megtestesült Ige által végrehajtott üdvösséghez: ilyenek a rézkígyó, [Vö. Szám 21,4--9; Bölcs 16,5--14; Jn 3,14--15.] a frigyláda és a kerubok. [Vö. Kiv 25,10--22; 1Kir 6,23--28; 7,23--26.] A megtestesült Ige misztériumára támaszkodva 787-ben a hetedik egyetemes zsinat Niceában igazolta a képrombolókkal szemben az ikonok tiszteletét: és nemcsak Krisztusét, hanem Isten Anyjáét, az angyalokét és a szentekét is. Isten Fia a megtestesülésével a képek új "üdvrendjét" indította el. A képek keresztény tisztelete nem áll ellentétben az első parancsolattal, mely megtiltja a bálványok faragását. "A kép előtt nyilvánított tisztelet az eredetinek szól" és "aki a képet tiszteli, valójában azt a személyt tiszteli, aki rá van festve". A szent képek tisztelete "tiszteletteljes megbecsülés", és nem imádás, ami egyedül csak Istent illeti: "A vallásos kultusz nem önmagukért tiszteli a képeket, hanem amennyiben megjelenítik a megtestesült Istent. Az ilyen megközelítés pedig nem áll meg magánál a képnél, hanem a valóság fölé tör, amit ábrázol."

Tehát a szent képek kultusza Isten Igéje megtestesülésének misztériumára alapul. Nem ellenkezik az első parancsolattal.

Isten e parancsa: „Ne csinálj magadnak faragott képet!” (Kiv 20,3), tiltja-e a képek tiszteletét?

Az Ószövetségben ez a parancsolat tiltotta az abszolút transzcendens Isten ábrázolását. Isten Fiának megtestesüléséből kiindulva azonban (amint ezt a II. Niceai Zsinat 787-ben: megfogalmazta) a szentképek keresztény tisztelete jogos, mert Isten emberré lett Fiának misztériumára alapszik, akiben a transzcendens Isten láthatóvá tette magát. A képeket nem imádjuk, hanem tiszteljük azt, akit ábrázolnak: Krisztust, a Szűzanyát, az angyalokat és a szenteket.

SZABAD-E KÉPILEG ÁBRÁZOLNI A SZENTEKET?

Válasz:

A szenteket, éppúgy mint bármely más embert, szabad, és mert Istenre emlékeztetnek minket, helyes is képileg ábrázolni.

Magyarázat:

A Tízparancsolat tiltja Isten ábrázolásának kísérletét. Ezt az indokolja, hogy Isten végtelen. Bármilyen ábrázolás Istent végesnek mutatná be, ami lényegét sértené, ezért istenkáromlás lenne. Istent csak szimbólumokban lehet ábrázolni. (Erre vonatkozólag ld. a Tízparancsolatról szóló részt.) Ennek nyomán a zsidó kultúrkörben kialakult a teljes képtilalom.

Azonban Isten újszövetségi népét, az Egyházat, nem kötelezik a rabbinikus zsidó szokások, melyek nem kinyilatkoztatott igazságok, hanem merőben emberi hagyományok. Az Egyház ui. a szenteket nem tekinti isteneknek. Ezért a legtermészetesebb, hogy ahogyan más híres embereket, szeretett családtagjainkat és barátainkat is, úgy Isten szentjeit is ábrázolhatjuk képileg. Ha ui. a szentek képe bálványimádás, akkor az összes szobor és fénykép is az. Ez pedig nyilvánvaló abszurditás. Ha pedig Isten szentjeinek ábrázolása nem tiltott, akkor egyenesen helyes is, hiszen a szentek képei részben magukra a szentekre, a szentek pedig Istenre és így részben az Ő törvényeire emlékeztetnek bennünket.

Egyébként érthetetlen volna, hogy a protestánsok miként ábrázolhatnák a hitújítókat és hazafiakat; kisebb szekták vezetői miként tehetnék fényképeiket könyveik hátuljára, vagy miképpen csókolhatná meg valaki kedvese fényképét a bálványimádás legkisebb gyanúja nélkül.

Igazolás:

A Tízparancsolat meghagyja: „Ne csinálj magadnak faragott képet vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt” (Kiv 20,4). Ez azt jelenti, hogy Istent ne próbálják meg lekicsinyíteni, lényegét megváltoztatni, és főleg nem a körüllakó népek módjára állatok, növények, halak, madarak vagy természeti erők képében ábrázolni.

Hogy azonban az Isten nem tartotta bűnnek a képi ábrázolást, azt több példa is bizonyítja (a teljesség igénye nélkül): „Készíts vert aranyból két kerubot az engesztelés táblájának két végére. Állítsd az egyik kerubot az egyik végére, a másikat a másik végére. Az engesztelés táblájának két végére állítsd a kerubokat. A kerubok szárnya fölfelé legyen széttárva, hogy szárnyukkal befödjék az engesztelés tábláját, az arcuk pedig forduljon egymás felé. A kerubok arca tekintsen az engesztelés táblájára. (…) Ott fogok veled találkozni, s a törvény ládáján álló két kerub között, az engesztelés táblájáról közlöm veled mindazt, amit általad Izrael fiainak mondani akarok” (Kiv 25,18). „A hajlékot tíz vég sodrott szálú lenvászonból, kék és vörös bíborból és karmazsinból készítsd el. A végekbe kerubok legyenek beleszőve” (Kiv 26,1). „A művészi képességű emberek először a hajlékot készítették el tíz vászonlapból: kettős szövésű finom lenvásznat, kék és vörös bíbort és karmazsint használtak hozzá, kerub-alakokkal, ahogy a műszövő csinálja” (Kiv 36,8). „Az Úr így válaszolt Mózesnek: »Csinálj egy tüzes kígyót, s erősítsd egy póznára. Akit marás ért és rátekint, életben marad!« Mózes tehát csinált egy rézkígyót és egy póznára tette. Akit megmartak a kígyók, de föltekintett a rézkígyóra, az életben maradt” (Szám 21,8). Különösen is fontos, hogy ezek az ábrázolások vallási jellegűek voltak, a tárgyakat monoteista kultuszhoz használták. Ezek a példák tehát a legszentebb helyen való alkalmazhatóságot, ill. a tárgyhoz kapcsolódó áhítat lehetőségét bizonyítják. Azonban mihelyt egy tárgyat imádni kezdtek a zsidók (tömjénezés), a Biblia elutasítja a további kultikus használatát. „Azt tette, ami kedves az Úr szemében, egészen úgy, mint őse, Dávid tette. Ő volt az, aki a magaslati helyeket lerombolta, a kőoszlopokat összetörte, a szent fákat kidöntötte, és a Mózes által készített rézkígyót darabokra törte. Mert Izrael fiai egészen addig tömjéneztek előtte; Nechustánnak nevezték” (2 Kir 18,3).

A Jézus-korabeli zsidóság sem fordult el mindenestül az emberábrázolástól, főleg ha pénzről volt szó: „A farizeusok és a Heródes-pártiak közül odaküldtek hozzá néhány embert, hogy a szavaiba belekössenek. Ezek odamentek hozzá és megkérdezték: »Mester, tudjuk, hogy igazat mondasz, és nem veszed tekintetbe az emberek személyét, hanem az igazsághoz híven tanítod az Isten útját. Szabad adót fizetni a császárnak, vagy nem? Fizessünk, vagy ne fizessünk?« De ő tisztában volt képmutatásukkal, és így szólt: »Miért kísértetek engem? Hozzatok ide egy dénárt, hadd lássam!« Mikor odavitték, megkérdezte tőlük: »Kinek a képe ez, és kinek a felirata?« »A császáré« - felelték. Jézus folytatta: »Adjátok hát meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!« Azok igen elcsodálkoztak rajta” (Mk 12,13). Jézus, noha válaszának elsődleges jelentése az, hogy a polgári kötelezettségek nem állnak szemben az Istennek adandó hódolattal, burkoltan arra is utal a válaszában, hogy ha a zsidók a képtilalmat valóban komolyan vették volna, kezükbe sem vettek volna olyan pénzt, amely embert, főleg egy istencsászárt ábrázol. Ha használják a bálványcsászár képét, fizessenek is adót neki.

Az Ószövetség számtalan helyen kigúnyolja a bálványszobrok faragóit, és az ilyen szobrok tisztelőit, de mindig egyértelmű, hogy a maró gúny nem a művészetnek vagy magának az emberábrázolásnak, hanem kifejezetten az értelmetlen és gyalázatos bálványimádó kultusznak, vagyis a holt teremtmény istenítésének szól: „Mind esztelenek, akik fából faragott bálványokat hurcolnak magukkal, s olyan istenhez könyörögnek, aki nem tud segíteni” (Iz 45,20).

A Biblia egyszer kárhoztatja azt a tiszteletet is, amely nem magának az anyagnak, hanem az ábrázolt személynek szól. Azonban itt is világos, hogy a probléma nem az ábrázolás, hanem az ábrázolt személy istenítése: „A hatalmasok parancsára istenként tisztelték a faragott képet. Akiket az emberek nem tudtak szemtől szemben tisztelni, mivel távol laktak tőlük, azoknak alakját a távolból elképzelték, a királyról, akit tiszteltek, hű képet készítettek maguknak, hogy a távol levő előtt oly buzgalommal hódolhassanak, mintha jelen volna” (Bölcs 14,17). A bálványimádás lényegét tehát nem az teszi, hogy faragok-e képet vagy sem, hanem hogy isten gyanánt tekintek-e egy teremtményre, legyen az élettelen anyag vagy ember, vagy sem.

Te boldognak mondod anyámat, és hasonló szerencsét kivánsz magadnak; igen, ő boldog, mert boldogok mindazok, kik az Isten igéjét hallgatják és megtartják. Ez által tüntette ki magát az én anyám, és ha ő boldog azért, hogy anyám, különösen az által lett azzá, hogy engem hit által lelkében fogant. Az anyai rokonság [önmagában] mitsem használandott Máriának, ha nem bírt volna azon nagyobb szerencsével, hogy Krisztust, ki méhében viselt, szivében is hordozta. Boldogabb tehát Mária az által, hogy Krisztust hitben foganta, mint az ő testi anyasága által.

Jézus nem mond ellen az asszonynak, de kiterjeszti szavai értelmét a szellemi térre. Az anyja nem annyira testi anyasága, mint inkább hite által boldog, amiben vele minden jámbor lélek osztozhatik. A testi anyaság nem használt volna Máriának, ha Jézust egyszersmint lelkébe is be nem fogadta volna.

Jézus nem utasítja vissza édesanyját, csak azt fejezi ki, hogy még az anyasága sem használt volna neki semmit, ha nem lett volna jó és hűséges. Máriát dicsérjük nagy méltósága miatt, de méginkább kiváló példaadásáért Isten akaratának elfogadásában.

Mária már azért is boldog, mert édesanyja az Üdvözítőnek, de még boldogabb, mert szent fia tanítását lelkébe fogadta és életében teljesen megvalósította: ő Jézus legtökéletesebb tanítványa.

A sajátos értelemben vett evangéliumban (Lk 3-24) Jézus csak ritkán találkozik családtagjaival, s különösen anyjával. Ez jele annak, hogy Mária alakja még nem kapott olyan kiemelést és dimenziókat, mint amilyeneket a gyermekkor elbeszélései rögzítenek (Lk 1-2). Így e rövid részlet a Mária valódi életére és az Isten tervében betöltött küldetésére vonatkozó első «krónikaszerű adat». Megtisztelő címei és fia mellett betöltött különleges szerepei nem kerülnek felszínre. Ő egyszerűen csak Jézus anyja. A jelenlegi szöveg nem más, mint a korábban említett «epizód» (8, 19-21 és párhuz.) egyik változata. Lukács valószínűleg azért tér vissza a témára, mert rá akar világítani az üdvözítő egyes családtagjainak, esetleg «rokonainak» vagy «testvéreinek» magatartására, akik talán nem nyújtottak túlzottan nagy segítséget a közösség építésében. Márk a 6,4-ben szemmel láthatóan egy a «Jézus testvéreivel» szembeni polemikus álláspontot akar érzékeltetni: «Nem vetik meg a prófétát másutt, csak a hazájában, a rokonai között és a saját házában». Lukács (4,24) nem említi sem a «rokonokat», sem a «házat». Az evangélista azonban bölcsen eltereli a figyelmet Jézus családtagjairól, hogy ráterelhesse egy asszonyra a népből. Ily módon a felszólítás vagy észrevétel közvetlenül jut el az érdekeltekhez.

Az ilyesfajta («nepotizmus ellenes») feltételezés egyáltalán nem alaptalan, valójában azonban az evangélista szemmel láthatóan a magában a közösségben fellelhető akarhatnám magatartásokat kárhoztatja. A nép köréből felszólaló asszony talán olyan lelkületet jelenít meg, amely könnyen megtalálható a hívők soraiban. Az a tény, hogy nem ismerhették Jézust, nem lehettek közelében, helyt adhatott a terméketlen vágyakozásoknak. Talán olyanok is voltak az egyházban, akik irigyelték Jézus rokonainak és különösen anyjának szerencséjét, közben azonban elhanyagolták kötelességeiket, nem buzgólkodtak az összejöveteleken, és nem éltek teljes összhangban az Úr törvényével. Az evangélista itt ragadja meg az alkalmat, hogy megtisztelje Jézus anyját, de arra is, hogy elmondja feladatait. Az asszony kiáltása - «boldog az az anyaméh, amely téged hordozott» - Erzsébet köszöntését visszhangozza: «Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse» (1,42). Úgy látszik, hogy az Úr előtt a messiási anyaság a dicsekvés és a felmagasztaltatás alapja, mintha a Krisztussal való testi rokonság automatikusan nagyobb istenközelséget eredményezne. Az evangélista azonban újra akarja értelmezni ezt a felfogást. Mária nagysága nem messiási anyaságából fakad, hanem abból, hogy teljesíti Isten akaratát. Egyetlen érdeme, hogy szívvel-lélekkel hallgatott szavára, s főként, hogy azt meg is valósította (28. v.). A gyermekkorról szóló szövegek többször megemlítik, hogy Mária megőrizte a hallott dolgokat és forgatta szívében (2, 19.51). A híradások körítések és egyértelmű magyarázatok nélkül jutottak el hozzá, egyébként ugyanis nem kellett volna elgondolkodni rajtuk. A szó az Isten akarata, amely azt kérte tőle, hogy álljon fia mellé, annak ellenére, hogy nem látta ennek jelentőségét és következményeit.

Mária kitüntetett helye mindenki számára elérhető a közösségben, hiszen csupán az isteni szónak adandó figyelem és befogadás készségének függvénye. Mária nem meg nem érdemelt jogok vagy jutalmak alapján különül el a testvérek gyülekezetétől, hanem az isteni kéréshez való hűsége alapján. Mindenki felemelkedhet hozzá, és elnyerheti a dicséretet, amelyben részesült.