Keresztények gyakran hangoztatják hogy ha megütnek fordítsd oda a másik orcádat vagy ha megdobnak kővel dobd vissza kenyérrel. Ez mit jelent a gyakorlatban?

Szerintem igen, ezt jelenti. Ha továbbolvasod:

5,40 És a ki törvénykezni akar veled és elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda [1 Kor. 6,7.] néki a felsőt is.

5,41 És a ki téged egy mértföldútra kényszerít, menj el vele kettőre.

5,42 A ki tőled kér, adj néki; és a ki tőled kölcsön akar kérni, el ne fordulj attól.

Igen, ha ki akarnak rabolni, engedni kell

Nem szó szerint kell érteni. Képletesen.

Ne állj bosszút. Akkor te is olyan leszel, mint a másik. Ártani nem jó valakinek, akkor sem, ha ő kezdte.

másodikkal értek egyet, ha veled valaki rosszat tesz, te tegyél vele jót, ne süllyedj az ő szintjére.

Sajnálatos, hogy nem látod ezt a gyakorlatban megvalósulni, de emiatt nem a keresztény tanítás a hibás, hanem az emberek esendősége

4: nem önvédelemre, fizikai támadásra vonatkozik.

Nem szó szerint kell értelmezni, hogy valaki megüt, akkor állj ott továbbra is, és várd a következő ütést.

Szia!

Először is "a megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel" nem bibliai tanítás, az Úr Jézus Krisztus nem tanított ilyet. Így maradjunk csak az elsőnél.

Bölcs Salamon Példabeszédek könyvében találjuk kifejtve ezeket a gondolatokat, amiket az Úr Jézus Krisztus idéz: „Ne mondd: bosszút állok rajta!” (Péld. 20:22) „Ne mondd ezt: amiképpen cselekedett énvelem, úgy cselekszem ővele.” (Péld. 24:29) „Ha éhezik, aki téged gyűlöl, adj enni néki kenyeret; és ha szomjúhozik, adj néki inni vizet.” (Péld. 25:21) „Mikor elesik a te ellenséged: ne örülj; és mikor megütközik, ne vigadjon a te szíved.” (Péld. 24:17)

Ezt nevezzük megbocsátó szeretetnek, ami egy isteni jellemvonás. A már idézett további tanítások alapja az akkori gyakorlat volt. A római katonákkal való érintkezések alkalmával a zsidókkal gyakran megalázó esetek fordultak elő. Júdea és Galilea különböző pontjain helyőrségek állomásoztak, elnyomott állapotára emlékeztetve a népet. A zsidók keserű lélekkel hallották a harsonák hangját, és látták fölsorakozni a katonákat a római sasok alatt, amint hatalmuk e jelének adóztak hódolattal. Gyakori volt az összeütközés a lakosság és a katonák közt, és ezek az összeütközések felszították a nép gyűlöletét. Gyakran előfordult, hogy amikor a római tisztviselők katonai kísérettel helységről helységre siettek, kényszerítették a mezőn dolgozó zsidó földműveseket, hogy terheket vigyenek föl a domboldalakon, vagy más szolgálatokat teljesítsenek. Ez megfelelt a római törvényeknek és szokásoknak, és a szembeszegülés ellenséges és kegyetlen bánásmódot váltott ki a rómaiakból. A nép szívében egyre növekedett a vágy, hogy lerázzák a római igát. Különösen a vakmerő és nyers galileaiak közt harapózott el a lázadás szelleme. Kapernaum határ menti város volt, ezért helyőrség állomásozott benne. Miközben Jézus Krisztus tanította a népet, a mellettük elvonuló római katonák emlékeztették hallgatóit Izrael megalázott helyzetére. A nép vágyakozva nézett Krisztusra, remélve, hogy Ő hivatott véget vetni Róma uralmának. Az Úr Jézus Krisztus azonban szomorúan tekintett hallgatóira. Fölismerte bennük a bosszúállás szellemét, amely az arcokra is rányomta bélyegét. Tudta, milyen keserűen vágynak hatalom után, hogy lerázzák elnyomóikat. Szomorúan intette őket: „Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is.”

Az Úr Jézus Krisztus egész élete ezen elv megtestesülése volt. Megváltónk azért hagyta el mennyei otthonát, hogy elhozza ellenségeinek az élet kenyerét. Bár a bölcsőtől a sírig rágalmazták és zaklatták, ez mégis a megbocsátó szeretet szavait váltotta ki belőle. Ésaiás prófétán át mondja: „Hátamat odaadám a verőknek, és orcámat a szaggatóknak, képemet nem fedeztem be a gyalázás és köpdösés előtt.” (Ésa. 50:6) „Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt; és száját nem nyitotta meg!” (Ésa. 53:7) A Golgota keresztjéről hallatszott gyilkosaiért mondott imája és a haldokló latorhoz intézett reménységüzenete.

Üdv. Péter