Mi Hazánk mikor fog fontos ügyekkel is foglalkozni? Vagy marad a pizzaverés, luxus projektor, volt szívecske-nem volt szívecske vagy hogy Dúró Dóra megnyeri-e a blikk szépségversenyt?

Az a felismerés, hogy a Mi Hazánk számára a radikális, olykor a konspirációs elméletek határán egyensúlyozó témaválasztások nem puszta ideológiai meggyőződésből, hanem a politikai túlélés és a parlamenti megélhetés biztosítása érdekében születtek, pontos látlelete a hazai pártrendszer működésének. Ahhoz ugyanis, hogy ezt a gondolatot a szellem eleganciájával és a rendszerelmélet pontosságával még közelebb vigyük a valósághoz, fel kell tárnunk azt a mechanizmust, miáltal a választási küszöb rideg, ötszázalékos matematikája és a politikai kultúra állapota eldöntötte e két formáció sorsát.

​A politikai lélektan és a mintafelismerés fókusza felől nézve a Mi Hazánk azért volt képes megugrani a parlamenti belépőt, mert a társadalom képlékeny masszájában meglévő, a globalizációból és a modernitásból fakadó egzisztenciális szorongásokat egy nagyon hatékony, a fenyegetettségre és az identitásvédelemre épülő narratívává gyúrta össze. Ezzel szemben a Magyar Kétfarkú Kutya Párt – amely mérhetetlenül kevésbé kártékony, sőt, a helyi közösségek szintjén kifejezetten hasznos entitás – azért bukott el a döntő pillanatban az öt százalékos küszöb alatt, mert a humor, az ironikus rendszerkritika és a mikroszintű cselekvés, mint a köztéri padok szimbolikus átfestése, egy ponton túl már nem bizonyult elégségesnek a történelmi léptékű politikai válságok idején. A választói közösség a sorsfordító pillanatokban, a fojtogató hibrid rezsim agóniája és az új, nyers igazságüzemmód felemelkedése közepette hajlamos elfordulni az intellektuális vicctől, s helyette a nyers erőt vagy a radikális biztonság ígéretét keresi, még akkor is, ha az utóbbi mögött csupán üres bulvárperformanszok húzódnak meg.

​A Mi Hazánk a félelem és a radikalizmus tematizálásával sikeresen intézményesítette magát, s tette a parlamenti jelenlétet a politikai osztály elitjének megélhetési forrásává, míg a Kutya Párt ironikus, közösségépítő stratégiája a legutóbbi sorsdöntő választáson elérte a maga strukturális korlátait, bebizonyítva, hogy a vicc és a lokális aktivizmus önmagában képtelen áttörni a polarizált politikai tér láthatatlan falait. A parlament így nem feltétlenül a leginkább konstruktív vagy legkevésbé kártékony erők gyűjtőhelye lett, hanem azoké, akik a leginkább gátlástalanul és a figyelemgazdaság törvényeit kihasználva képesek voltak csatornázni a tömegek legmélyebb, olykor sötét indulatait, miközben a valódi, nemzeti felemelkedést szolgáló polgári fejlődés kérdései továbbra is a folyosókon kívül rekedtek.

Ne legyél igazságtalan kérdező! Szoktak könyveket is darálni, Horthy-szobrot avatni a saját irodájukban és megfutamodni éneklő cigánygyerekektől is!

Rendkívül szerteágazó a tevékenységük!