Miért jó a szüleimnek, barátaimnak, ha nincs önbizalmam?

Kiskoromban a családom állandóan azzal traktált, milyen csúnya vagyok. Mint később kiderült azért, hogy ne bízzam el magam.

Állandóan bántottak, hogy vágassam le a hajam (derékig érő term. szőke), kacsaszám van (teltek az ajkaim), duci vagyok (már kislányként is formás voltam, de duci sose-170cm,min 50, max 55kg).

Gyakran bámultak az utcán, én meg azt hittem azért, mert tényleg csúnya vagyok, és ez csak még jobban elvette az önbizalmam.

Elutasítottam minden srácot, aki közeledni próbált felém, és teljesen magamba zárkóztam.

Évekbe tartott, még sikerült valamennyi önbizalmat gyűjtenem.

Később abból származtak negatív tapasztalataim, hogy mindenki csak ki akart használni. Abból az "elméletből" kiindulva, hogy a szép lányok hülyék.

Köszönhetően a szüleim speciális "nevelési módszerének" és a hamis barátnőknek súlyproblémákkal (akármilyen vékony voltam, ducinak láttam magam), és önértékelési zavarral küzdöttem egész gyerekkoromban, sőt, néha még most is.

Nehezen találok barátokat, mert mindenki azt hiszi, hogy biztosan beképzelt vagyok ilyen külsővel.

Visszafogottan öltözök, alig sminkelek, a hajam összefogva hordom, csak hogy elkerüljem a feltűnést, bár így is sokan megnéznek.

Anyukám elmondta, hogy már kicsiként is észrevette, feltűnően szép vagyok, és először arra gondolt, mi lenne, ha megpróbálkoznék mondjuk fotómodell vagy valami hasonló pályán. Aztán inkább meggondolta magát, és a saját érdekemben eltitkolták előlem, milyen előnyös külsővel rendelkezem, csak hogy el ne bízzam magam.