Na, lássuk, hogy igaz-e az a sztereotípia hogy az animések lúzerek, életképtelenek, stb. Tehát mindenki aki animet néz írja le hogy milyen ember valójában!?

Nos anime egy ugyanolyan szórakozás fajta mintha filmet amcsi sorozatot néznél helyette. Csak hát van aki túlzásba viszi.

Élet hozza én inkább külsőm miatt vagyok visszahúzódóbb sokat csúfoltak (orr)hangom miatt is stb.

Minden a nevelés kérdése mennyire figyelünk oda gyermekünkre. Ha nem néznék animét, akkor is ilyen lennék az élet miatt nagy valószínű. Utálom édes életet és az Éjjel Nappal Budapest Szarságokat inkább animét nézek már azt is ritkábban. Sajnos ha vissza ütsz akkor vissza ütnek. stb... Lányok is elég szó kimondóak, ha beindulnak hormonok nem szépek is szerethetnének nyugodtan. Ez van nem lehet mindenki szépség király vagy nő. 29 helyett 19 nek például nem sokat változtam sajnos. Egyedül is ellehet élni szerintem. Emberek nagyon előítéletesek szókimondóak... Vannak nálam csúnyábbak is.

Rám annyi igaz ebből, hogy míg iskolás voltam, tényleg visszahúzódó voltam és félénk, de nagyon. Azon kívül mindig sokat rajzoltam, és jól el tudtam lenni csöndben. Persze ezért sokszor kinéztek, piszkáltak, ettől még félénkebb lettem.

De mikor dolgozni kezdtem, kinyíltam, magabiztos lettem, és azóta nagyon önálló ember vagyok, nem félek társaságban, és soha nem hagyom, hogy bárki befolyásoljon, vagy rám erőltesse az akaratát.

Annyi maradt csak meg a régi dolgokból, hogy továbbra is nagyon szeretem a csöndet, néha rajzolgatok, meg persze mangákat olvasok. De szerintem az, hogy valaki szereti a csöndet, még nem jelenti, hogy emberkerülő.

A férjemmel élek, vannak barátaink, akikkel összejárunk, de nem vagyunk bulizósak.

A férjem is az a csöndesebb típus, mármint szabadidejében, de ő nem animés, hanem makettezős.

Viszont ő is egy magabiztos, erős egyéniség, nem félénk, pedig régen iskolás korában ő is félénkebb volt.

Szóval mindketten hasonló változáson mentünk át.

Szerintem egyébként nincs azzal baj, ha valaki nem az a tipikus társasági ember.

A mai korban az számít "normálisnak", ha valaki folyton pörögne meg dumálna, és persze sokszor kinézik azt, aki nem ilyen.

Szerintem értékes az, ha valaki kreatívabb, csak sok nem kreatív, pörgős ember furán néz rájuk.

Amíg fiatal az ember, kevésbé tudja elkerülni, hogy az emberek megszólják, de felnőttként már szerencsére jobban meg lehet oldani, hogy mindenki békén hagyja, és magának döntse el, hogy mi jó neki, és meg lehet választani a saját társaságot.

És hála az égnek általában hosszabb időszak a felnőtt élet, mint a gyerekkor, ezért ha valaki átvészelte a nehezebb időszakot, akkor utána jó lehet. :)

32/N

Lassan már egy éve hogy elvégeztem az iskolát és mai napig szeretek szabad időmben anime-t vagy manga-t olvasni. Tény hogy magamnak való voltam az iskolában minden baromságban benne voltam így vissza gondolva elég nagy baromságokat műveltünk és a barátaim is szerettek animeket nézni bár rájuk igaz volt hogy inkább a háttérben szerettek lenni, de én mindig kiáltsam és megvédtem őket és magam, emiatt igaz hogy sokszor láttam azt a szép festményt az igazgató falán de, de most is ugyan úgy megtenném.

Még most is kissé lobbanékony, de már sokkal jobban meggondolom mit teszek.

Szerintem a stereotipkában szerintem ritkán akad igazság vagy csak fél igazság az egész. Például lehet hogy az "animések" vissza húzódóak de sokkal jobban átlátnak minden problémát és hamarabb rájönnek a megfejtésre megoldásra (tapasztalat).

Én visszafogott, de gyorsan feldühödő embertípus vagyok,de a véleményemnek akkor is hangot adok, ha elkussoltatnak.

Különben otthonülős embertípus vagyok akinek csak pár barátja van és azokkal is csak a neten tartja a kapcsolatot. Öltözködésem állítólag emós,de én nem így látom. És igen eléggé nehezen jövök ki a többi emberrel.

Alapvetően introvertált vagyok, emiatt pedig nem nagyon járok el, de ettől függetlenül az iskolában aktív társasági életem van, osztálytársaimmal jóban vagyok, néhány évfolyamtársat is a barátomnak mondhatok, valamint pár felsőbb évest is.

Ha valahová elmegyek valakivel, akkor jobban szeretem, ha nem vagyunk túl sokan, mert nagy társaságban már kényelmetlenül érzem magam (elviselni el tudom, de ha van rá lehetőségem, elkerülöm). Így a kellemes társaság nekem maximum 5-6 főből áll.

Bulizni, isten ments, nem megyek, ha muszáj, akkor se. Bár azt hiszem, nem nagy baj, hogy 15 évesen hajnali háromkor nem a házunk előtti árokba hányok.

Fiúk esetében a személyes terem határai kitágulnak, nem szeretem, amikor egy srác, akit alig ismerek, átkarolja a vállamat, vagy túl közel ül hozzám. (Általánosbeli osztálytársaimmal ezzel nincs probléma, nyolc év ismertség után már egymás nyakába is ugrálhatunk, engem nem zavar [meg is tettük, én például rendszeres válltámasz voltam a 160 centimmel:D])

A "feleseléssel" ahogy te fogalmaztad, nincs gondom. Anyumnak nyílván nem pofázok vissza, ő nevelt fel, hova jövök én ahhoz, hogy visszabeszéljek neki, de ha más beszól, nem szarok a képébe köpni néhány bájos sértést. Félig-meddig ebbe a kategóriába tartozik még, hogy engem a szarkasztikus humoromról ismernek.

Nem hiszem, hogy életképtelen lennék, elboldogulok magamban, amikor anya nincs itthon, nem idegen tőlem a vásárlás, házimunka fogalma.

Igénytelen sem vagyok, napi rendszerességel fürdök, bármennyire meglepő ez az animeutáló társadalomnak.