Néhány hete hiába próbálok, nem tudok írni. Tudnátok nekem ajánlani tanácsokat?

Hosszú ideje van már, hogy a fejemben tökéletesen megvan az adott jelenet, szinte már lélegeznek a karakterem, miközben eljátszom fejben a történéseket. Nagyon sok ötletem van, de egyiket sem tudom megvalósítani. (sem a regényem, sem pedig mondjuk egy novella esetében)

Bármit leírok, azt erőltetettnek és/vagy összecsapottnak ítélem meg, nem számít, mennyit dolgozok vele, hányszor javítom át, ez az érzés mindig ott motoszkál bennem. A helyzetemen pedig nem segítenek a furcsa szokásaim sem, amik már szinte belém rögződtek. Ilyen például, hogy nem szeretem, ha nem egyforma hosszúak a sorok, viszont nem szeretem sorkizártra tenni, mert akkor meg túl sok hely van két szó között. Vagy, hogy nekem az sem mindegy, hogy milyen közel vannak egymáshoz a sorok - ha túl közel, az sem jó, ha túl messze, az sem. Valamint néha úgy érzem, mintha az adott szó nem passzolna oda, mintha az a betű, amivel kezdem az új mondatot, egyáltalán nem illene az előző szó után. Tudom, elég furcsa dolgok ezek; nem tudnátok ajánlani valamit, hogy legyőzzem ezeket? >.<

És még arra lennék kíváncsi, hogy hogy tudnám a fejemben lévő képet leírni? Hiába próbálom, nem tudom úgy megírni, ahogy azt én szeretném, sosem tetszik a módja, ahogy azt megfogalmaztam. Emellett pedig mindig mindent átírok vagy százszor, így az adott fejezet/novella érzem, hogy lassan elveszíti a hangulatát, varázsát.

Nem most kezdtem írni, már nyolc éve próbálkozom. :3 Ide a végére beillesztenék egy rövid részletet az egyik irományomból, hogy lássátok, milyen szinten állok.

Nagyon örülnék a válaszoknak, minden tanácsot örömmel fogadok, legyen az bármi. :)

Lassú léptekkel haladtam végig a folyosón, minden elhagyott méter után egyre jobban magamba roskadva. Ha átlépem a küszöböt, ismét elárasztanak majd azok a könyörtelen érzések, ismét Te leszel az első, aki eszembe jut. Érezni fogom parfümöd édeskés illatát, samponodnak kellemes aromáját, a jelenléted az egész lakásban, mert akarom. Kegyetlen, mégis kell, hogy elárasszon az édes fájdalom.

Torkomból sóhaj szakadt fel, ahogy erőtlenül lerogytam a kanapéra. Hátamat a támlának döntöttem, s fejemet hátravetve a plafont kezdtem fürkészni. Nem volt rajta semmi érdekes, csak a lámpa fénye által rávetődött árnyékok játszottak a piszkosfehér felületen. Erőtlennek és elveszettnek éreztem magamat mióta kiléptél az életemből, a tudat pedig felemésztett, hogy semmit se tehettem a maradásod érdekében.

Úgy, ahogy te sem. Egy röpke pillanat volt az egész, egyik másodpercről a másikra történt minden. Még mindig dereng csilingelő hangod, ahogy mosolyogva az újévi terveinket beszéltük meg. Egymás mellett sétáltunk, olyan szorosan, hogy az ujjaink épphogy csak összeérjenek, ezáltal megmenekülve a megvető pillantásokról. Aztán minden olyan gyorsan következett. Messziről egy autó motorjának zúgását hallottam, majd tudatomba egy részeg férfi káromkodásainak foszlányai szöktek be. A következő pillanatban már engem öleltél és testeddel próbáltál védeni az erős ütéstől, ami téged talált el helyettem. Mindez néhány másodperc alatt, mert egy pillanat rengeteg idő.

Miközben az események újból lepörögtek szemeim előtt, remegni kezdtem. Gyomrom görcsbe rándult, végtagjaimból kiveszett a vér és bármilyen meleg is volt a fűtött szobában, ujjaim olyan fagyosak lettek, mintha most érkeztem volna kintről. Fáztam, de ezernyi takaróval sem tudtam volna segíteni a helyzetemen.

Miért akartál annyira megvédeni? Miért nem én haltam meg helyetted? Ha már elmentél, miért nem vittél magaddal?

Könnyekkel a szememben pattantam fel az ülőbútorról, hogy a konyhában magamba tuszkoljak néhány darab nyugtatót. A fiókokat egymás után húztam ki, míg a szekrények ajtaját kétségbeesve tártam szélesre, a fehér pirulák után kutatva. Nem tudtam tovább elviselni a kínt, amit a magány társasága nyújtott nekem. Nem akartam emlékezni sem, az eltelt év alatt először gondoltam rá, hogy ki akarlak törölni.