Szerintetek jó lett a történetem bevezetője?

Pár hete egy történeten dolgozom, és ma megírtam a bevezetőt hozzá. Még elégé a tervezés szakaszban van és én is teljesen kezdő vagyok írás terén, csak tudni szeretném, hogy egyáltalán jól csinálom-e. Szerintetek milyen lett?

"Alice őrült, hogy egy kicsit egyedül lehet. A nagy tömeg, és az emberek mindig lefárasztják, a ma történtek után pedig nem vágyott másra csak egy fürdőre és alvásra.

Miután a szobában elhelyezett apró lavorban megmosakodott, felvette hálóruháját és a párnák közé bújt. Nem sokkal később valaki zörgetett az ablakon. Alice morgolódva mászott ki az ágyból és engedte be Kalózt. Kalóz, a fekete-fehér, félszemű macska kecsesen ugrott le, majd a könyves szekrény lábánál foglalt helyet, hogy elfogyassza a vacsoráját. Pontos volt mint mindig. A macska minden nap pontban tízenegy órakor haza ért és enni kért. Fém talkáját azonban üresen találta. Idegesen nyávogva járta körbe Alicet és hozzádörgölőzött. A lány lehajolt, hogy felvegye a tálat, ám amint megemelte, éles fájdalom hasított alkarjába. A fém hangos csattanással ért földet, a lány pedig karját szorítva egy székre rogyott. Ingujját feltűrte, kesztyűjét az ágyra dobta, szemébe könnyek gyűltek. Utált sírni.

A karját körbefutó bíbor színű foltok és vonalak elérték a hüvelykujját. Bíbor Láz. Alice, mint oly sokan, a Bíbor Láztól szenvedett. A Láz egy évtizede pusztít és emberek milliói haltak meg miatta. Elég egy apró nyílt seb, hogy valaki megfertőződjön. Nem lehet tudni hogyan kerül a fertőzés a sebbe, de ha megtörténik, a beteg néhány hónapon belül meghal. Eleinte csak a seb körül jelennek meg a vöröses, lilás foltok, majd később az egész testet behálózzák a bíbor vonalak. Ez szörnyű fájdalommal jár, a végtagok zsibbadnak, az ízületek lüktetnek. Vannak akik teljesen lebénulnak. A betegek egyre gyakrabban lázasodnak be, vérzékenység alakul ki. Gyakran az orruk is vérzik ha rosszul mozdulnak. A szervezet legyengült, a beteg lefogy, elmegy az étvágya. Alice jól ismerte minden létező és lehetséges tünetét. Nem túl jó kilátások. Milliószor tanulmányozta már a vírust, de sosem jutott semmire. Nem volt hozzá megfelelő felszerelése, meg aztán nem volt orvos, akármennyit olvasott vagy tanult is.

Amint csillapodott a fájdalom, Alice az ablak alatti fiókos szekrényben kezdett kutakodni. Az egyik fiókban még volt a gyógyszerből, amire szüksége volt. A gyógyszerből amit Henry bácsikája talált fel és tanított meg neki, ami képes lelassítani a Bíbor Láz terjedését. Alice már lassan 8 éve minden nap elkészített ezt a gyógynövényekből és kémiai vegyületekből álló orvosságot. 8 éve küzdött a Lázzal mégis vesztésre állt. Kihúzta a dugót az apró üvegcséből, majd megitta tartalmát. Borzalmas íze volt. Karjában ismerős zsibbadást érzett, mint mindig miután megitta az üveg tartalmát. Amint karjában teljesen elmúlt a fájdalom és a zsibbadás, felkapta kesztyűjét és a macsak tálkáját majd kisietett a szobájából. Kalóz hitetlenkedve nyávogott, amikor becsukodott az ajtó.

Már jóval tízenegy után járt az idő, de a kocsmában meg mindig hangzavar uralkodott. A zenészek ugyan már nem játszottak, de hangos nevetéstől zengett az épület. Szépen lassan előkerültek a kártyapaklik és aprópénzek, megindultak a fogadások és a térre menő játszmák. Az emberek sorra rendelték a következő adag italokat, a poharak egymás hegyén-hátán álltak. Néhányan a konyhai dolgozók közül is beszáltak a kártyázásba. Alice megpillantotta a szőke fiút az egyik asztalnál, ahogy a fejét fogva sopánkodik. Biztosan vesztésre állt. Alice gyomra összeszorult, de nem foglalkozott a kellemetlen érzéssel. Besietett a konyhába, ahol az egyik asztalon megpillantotta amit keres. A fém vödörben húsmaradék volt, félretéve a macskáknak. Nem csak Kalóz lakott a kocsmába. A legtöbb macskát annak idején az egerek miatt szerezték, mára csak megszokásból vannak a fogadóban. A macskák nem is bajlódnak az egérfogással, lustává és kövérré váltak a sok leeset falat miatt. Kalóz pedig csak Alice szobájában hajlandó megmaradni, de ott nemsok haszna van ösztöneinek. Ezért Kalóz általában kimászik a nyitott ablakon a tetőkre és egész nap járja a várost. Este azonban mindig haza tér, elpusztítja vacsoráját, megmosakszik majd Alice ágyában alszik másnap délig.

Egy csorba villát használva, Alice megpakolta a tálat, majd a megmosta kezét. A konyha volt az egyetlen hely a régi házban, ahol volt vezetékes víz. Innen kérhetek a vendégek, ha fürdeni vágytak, és innen vitték a mosókonyhára is. Alice szerette kihasználni. Vizes kezével felkapott egy almát a másik asztalról és a hálóruha zsebébe csúsztatott.

- Illetlen hálóingben mászkálni leány... Hát nem mondtam ezerszer! - Alice mindig is megnyugtatóan találta Ellen néni rikácsoló hangját. Ellen néni felelt a mosásért és a szobákért az emeleten. Jóval idősebb volt mint Rosa, arca ráncos, keze eres volt. Fehér haját mindig szoros kontyban tartotta, ruhája mindig makulátlan volt. Ellen néni morcos, kék tekintete mögött lágyság és törődés bújkált. Ahogy Alicet nézte morgolódva megcsóválta a fejét. Ez a mozdulat pont olyan volt, mint az unokája, Charlotte, gondolta Alice.

- Mondtam már, hogy ne a szobában etesd azt a bolhazsákot. Büdös. Ráadásul moshatom ki a fekete szőrét az ágyneműdből. - zsörtölődött az öreg. - Ugye nem csak egy almát fogsz vacsorázni te lány? Így is betegesen sovány vagy, az kéne még, hogy a vacsorát is elsumákolod. Ülj le.

Alice engedelmesen leült az asztalhoz, Kalóz tálját a mellette lévő székre tette, az almát pedig az asztalra. Ellen néni kenyeret és kemény sajtot vett elő, kolbászt szelt és sonkát. Pár perccel később a lány elé tette a megpakolta tányért.

-Az egészet. Egy morzsa se maradjon! - parancsolt rá Alicera

- Értem.... Nem látta véletlenül Rosat? Nem volt kint, mikor lejöttem. - kérdezte Alice. Válaszul csak egy horkantást kapott.

A púposra pakolt tányérra meredt. Éhes volt, de nem ennyire. Felkapta a tányért és Kalóz tálját, majd elindult a szobája felé. Nem sokkal a saját szobája előtt kitárult egy ajtó. Egy kivörösödött vöröshajú lány lépett ki rajta. Blúza félre volt gombolva és gyűrött szoknyáját igazgatta. Mikor meglátta Alicet, zavartan a szobába nézet majd lesitettet mellette a lépcsőn.

Alice pontosan tudta kivel volt a szobában és elvigyorodott.

-Szia Charlotte. - köszönt a lánynak, ahogy elhaladt szobája előtt.

-Hová viszed azt a sok sajtot? Ha akarnál se tudnál megenni annyit. Én pedig éhen halok. Had segítsek. - azzal már ott is termett, elállva Alice útját. Charlotte magasabb volt mint Alice, és egy ével idősebb. Állig erő, gesztenyebarna haja, most sietős copfba volt fogva. Szeplős arca kipirult, bronzszínű szeme boldogan fénylett. Egyik kezével máris a tányéron turkált. Alice szemét forgatva indult a szobája felé, miközben Charlotte teli szájjal zagyvált mellette a sajtról.

- Ellen néni azt mondta ezt nekem kellene eltüntetenem az utolsó morzsáig, de nézzenek oda mostmár egy morzsa sem maradt...-mondta tetetett sértődötséggel Alice. Kedvelte Charlotteot, mellesleg egyáltalán nem bánta, hogy kisebb lett az ételhalom a tányérján.

Ahogy kinyitottam az ajtót Kalóz szaladt ki eléjük. Morcos nyávogással próbálta siettetni Alicet, hogy minél hamarabb megkapja a jól megérdemelt vacsorát.

- Komolyan mondom halálra idegesítene ha ilyen lenne a macskám - mondta teli szájjal Charlotte, amiért a foltos macskától egy gyílkos pillantás kapott.

- Csak éhes. Valaki miatt késik a vacsorája - szeme sarkából a másik lányra pillantott. -Egyébként ez itt elég két személynek, szóval ha akarsz gyere be. - ajánlotta fel Alice.

Charlotte mintha csak erre várt volna, belépett a szobába és levetett magát az ágyra. Alice az asztalra tette saját vacsoráját, majd odaadta a toporgó macskának is a tálkát. Charlotte az ágyról figyelte arcán széles vigyorral.

-Értékelném, ha levennéd a retkes csizmádat, mielőtt befekszel az ÉN ágyamba.

Charlotte szórakozottan lerugta lábbelijét, míg Alice az ágyhoz vitte a megrakodott tányért. Kalóz boldogan dorombolt, amikor tálat egy darab halat a húscafatok közt. A két lány csendben enni kezdett, bár Alice tudta hogy nem fog sokáig tartani.

- Hallottam mi történt a kocsmába - kezdte óvatosan Charlotte. Alice 15 éves kora óta ismeri őt, és az évek alatt nagyon jó barátokká váltak. Charlotte képes volt úgy beszélni és kérdezni, hogy át tudott jutni az Alice által épített falon anélkül, hogy ez zavarta volna a lányt. Nem volt tolakodó, nem erőltette a dolgot hiszen tudta, hogyha a lány beszélni szeretne úgyis megkeresi. És igaza lett, Alice mindig megkereste. - Tudom milyen érzés és tudom milyenek tudnak lenni az emberek. Szóval ha-

- Jól vagyok. Tényleg. Kisebb gondom is nagyobb, mint a rohadt rendőrkapitány. - nevetett fel Alice. - Egyébként sem történt semmi, csak a... a kezemet... Öhm fogta meg.

- Szerencséje, hogy nem történt semmi. Ha bántani mert volna Rosa mama élve nyúzta volna meg... Én pedig csizmát készítettem volna belőle. Talán még a nagyanyám is segített volna.

Alice felnevetet. Nem találta viccesnek, amit Charlotte mondott, de jól esett neki a tudat, hogy van kihez fordulnia. A vacsora többi része jó hangulatban telt. Charlotte volt az egyetlen aki előtt igazán önmaga volt, hiszen tudta minden titkát. Még a Bíbor Lázat is. Azt is, hogy titokban levelezik egy különös feltalálóval, és segít neki a munkáiban. Charlotte azt is tudta, hogy Alice szekrényében apró réz gépezetek, szerkentyűk, félig elkészült robotok lapultak, a csavarok és fogaskerekek mellett. Tudott a kémiai kísérletekről és a vegyszeres fülkéről is, amit a fiókos szekrényben alakított ki.

Vacsora után hátukon fekve beszélgettek Charlotte újabb kalandjáról. A vörös hajú lányt Rubynak hívták, az egyik kereskedésbe dolgozik és..... Alice nem tudta nyitva tartani a szemeit. Egy kis idő után a szavakat sem értett, amiket Charlotte mondott.

- Köszönöm - majd teljesen álomba merült.

Charlotte mosolyogva nézte az alvó lányt. Aranybarna haja szétterült a párnán, sötét szempillái meg-megrezzentek. Egyedül feket bőrkesztyűi nem illetek a képbe. Charlotte óvatosan lehúzta az egyiket, majd a másikat is. Tudta mire számítson, amikor a lány bíboros kezére nézett, mégis elöntötte a düh. Mérges volt hogy létezik a Bíbor Láz, mérges volt amiért nem segíthet Alicenak és mérges volt amiért pont vele kell hogy ez történjen. A kesztyűket az éjjeli szekrényre fektette, majd óvatosan betakarta Alicet. Megsimogatta a macskát, aki időközben elfoglalta megszokott helyét a párnák tetején.

Még egyszer vissza nézet és az emlékezetében véste a békés pillanatot, mielőtt becsukta a szoba ajtaját. Tudta, hogy hamarosan nem lesznek ilyen békés pillanatok. "