Látta valaki a Száll a kakukk fészkére című filmet, és olvasta a könyvet is?

én is csak a filmet láttam de a könyv itt lapul mögöttem a polcon. mindig is elakartam olvasni csak elfelejtettem:P de köszi az ötletet lehet nekiesek:P

Gondoltam nagy könyvolvasó és filmnézőként segíthetek neked ebben a kérdésben, most fejeztem be a filmet és nagyjából meg is fogalmazódott bennem, amit gondolok róla. Nos, én először a könyvet olvastam el, mindenféle előzetes információ nélkül a filmről és mondhatom - életem egyik legjobb könyve, pedig sokat olvasok. Gondolhatod, ezek után milyen várakozással kezdtem bele a filmbe - de sajnálatomra csalódnom kellet. Igaz ugyan, hogy ez az alkotás kétségkívül még így is magasan túlszárnyalja a sok amerikai szennyet, amit piacra dobnak, mert még ez a nagyon lecsupaszított történet is megdöbbentő és felkavaró a nyugodt kis életét élő befogadónak, emellett nem hanyagolhatjuk el a nagyszerű színészi játékot sem (az egyetlen dolog, amiért örülök, hogy láttam a filmet, az Jack Nicholson játéka), de a film véleményem szerint nem adja vissza a könyv valódi mondanivalóját. Ken Kesey a könyvben olyan részletességgel írja le a szereplőket, olyan árnyaltan adja vissza a személyiségeiket, hogy az olvasó szinte úgy érzi, maga is egy lehetne az ápoltak közül - és ez a lényeg! Hogy a végére oda jutsz, hogy elgondolkozol, valójában ki az, aki tényleg beteg és ki a normális? Nem lehet-e, hogy csak a normálisnak mondott világ elnyomja azokat, akik bármiben különböznek tőlük? Erre szolgáltatott az embereket ráébreszteni a főszereplő, Randle Patrick McMurphy története is. Számomra ez a filmben egyáltalán nem volt észrevehető, habár a betegeket nagyszerűen alakították a színészek, ha csak a filmet láttam volna én azt mondom igen, ők mentálisan sérült emberek, efelől semmi kétségem. A másik, nem elhanyagolható eltérés, hogy ha kicsit utána nézel megtalálhatod, hogy a szerző, Ken Kesey nem nézte meg anno a filmet (persze lehet, hogy ez csak amolyan városi legenda) de a tény az tény, hogy ő akkor azt állította azért, mert - és ez tényleg így van - a filmet nem Bromden főnök meséli el, a könyvet pedig igen. A filmben a Főnök egy esetlen, magatehetetlen embernek látszik, főleg az elején, kicsit olyan, mint egy nagyra nőtt óvodás, és nem is jut túl sok szerephez, holott a könyvben ő beszél a legtöbbet, megismerjük a gondolatait, az összes eseményt tőle tudjuk meg és emiatt ő közel áll hozzánk, megtudjuk, hogy amikor kába, akkor is csak a gyógyszerek miatt, megismerjük a múltját és tőle kapunk választ arra is, hogy miért is kapta a mű ezt a címet, amit. Olyan nagy szabású különbségekre hívnám még fel a figyelmet, mint például hogy a hajókirándulásra Spivey doktor és velük megy, barátként kezeli a betegeket, ő vezeti az egyik autót, amivel mennek, a másikat pedig Candy, szó sincs se szökésről, se nevetséges iskolabusz-szerű járműről. Emellett a könyvben McMurphy az első pillanattól fogva tudja, hogy a főnök nem süket-néma, persze akkor a főnök még csak sejti, hogy leleplezték, de McMurphy eszén a főnök egy percig sem tudott túljárni. Ezen kívül körülbelül a regény közepén Cheswick egy, az úszodába tett látogatás alkalmával életét veszti, mert a a lába beakad a medence lefolyójába. Egyébként az utolsó éjszakán McMurphy eleve Billyhez hívja oda Candyt meg a másik lányt, aki mellesleg Sandy, nem pedig Rose és azt, hogy megszökik, csak az utolsó pillanatokban dönti el. Persze ezek, amiket leírtam, csak a jéghegy csúcsai, számomra alapjaiban dőlt össze a film egész története, gyakorlatilag fogták az alapsztorit és egy-két jelenet kivételével új jeleneteket írtak hozzá. Nagyjából ennyi, amit erről a témáról most így hirtelen össze tudtam szedni. Szerintem ha intellektulisabb típus vagy, akkor hagyd is a filmet és a könyvnek ess neki, nagyon tetszeni fog, ha viszont inkább filmnézősnek érzed magad, akkor nézd meg nyugodtan a filmet, az is nagyon tetszeni fog. :)