Nektek tetszik a történetem?

Nemrég írtam, kíváncsi lennék a véleményetekre, kritikákra. (És itt nem csak arra gondolok, hogy szerintem jó, szerintem meg rossz, hanem konkrétumokra, pl. hol hibáztam, melyik rész tetszik és miért stb.)

Dióhéjban erről szól: (akár a borító hátuljára is el tudom képzelni...:D)

Lizzie egy kirándulás során jön rá, hogy több rejtőzik benne, mint azt valaha is hitte volna. A tábortűz megvilágítja Adan arcát, az ő gyomrában pedig furcsa kis lepkék kezdenek csapkodni.

Nem igazán tudja hova tenni a helyzetet, főleg amikor megjelenik a fák között az a bizonyos Kékhajú Lány.

Íme a történet első fejezete:

Vastag, fehér hótakaró telepedett Londonra. A pelyhek nagy szemekben, sűrűn hullottak odakint. A járókelők bosszúsan próbálták megszaporázni lépteiket. A tél érkezése kishíján megbénította a közlekedést.

A havat csak a gyerekek élvezték. Sálat, kesztyűt ragadtak, és eszeveszett hógolyózásba kezdtek az utca túloldalán.

Mosolyogva fordultam vissza a könyvemhez.

A fülemben lüktető zene hatására kissé ingatni kezdtem a fejem a ritmusra, halkan dúdolva a dalszöveget, egy pillanatra megfeledkezve arról, hol is vagyok.

„And if you go, I wanna go with you. And if you die, I wanna die with you...”

Szép kis szöveg, nem? Ha elmész, menni akarok veled. Ha meghalsz, meg akarok halni veled...

Milliomos lehetnék, ha pénzt kapnék, ahányszor csak arra gondolok, bár lenne valaki, akinek ezt a két mondatot elmondhatnám.

Hirtelen végeszakadt a zenének. Valaki lekapta a fülhallgatót a fejemről. Elmosolyodtam.

– Még most is értelmes szórakozásnak tartod ezt, Daniel Neill? – kérdeztem anélkül, hogy hátrafordultam volna. A fiú egy csalódott sóhaj kíséretében letelepedett a mellettem álló bárszékre.

– Nem fog kihűlni a kávéd? – bökött az előttem lévő, félig üres csészére.

– Nem – néztem fel, aztán elnevettem magam. – Hogy nézel te ki?

Dant tetőtől talpig hó borította, sötétbarna haja egészen megőszült, az orra olyan vörös volt, akár egy paradicsom. Olyan volt, mint egy hóember. Vastag, szürke sálja megőrizte néhány hópihe alakját.

– De szépek – hajoltam közelebb. – Igazi kristályok.

A fiú felmordult.

– Ja. Csak ne lenne ennyi belőlük.

– Mi bajod vele?

– Zavar – vágta rá egyszerűen. – Miért kell ilyen soknak esnie? Miért nem lehet mondjuk öt-hat centi hó az utakon, azzal még a gyerekek is tökéletesen eljátszanak...

– Fogd be – szóltam rá. – Én szeretem a havat.

– Mert te mindent szeretsz – tette hozzá és elvigyorodott. – Adan érdeklődött felőled.

Egy pillanatra görcsbe rándult a gyomrom. Éreztem, ahogy az arcomat elborítja a vér, és én is olyan piros leszek, mint Daniel orra.

– Mit... mit mondott?

Dan szórakozottan kinyújtózkodott, lerázta a lábáról a havat, majd intett a magányosan álldogáló pultoslánynak, hogy hozzon egy forrócsokit. Szándékosan húzta az idegeimet.

Megvárta, amíg a lány (Denise, ez állt a névtábláján) kihozta neki az italt. Belekortyolt és nézte egy darabig a sötétkék bögrét.

– Danny – szóltam megint –, mit mondott Adan... rólam?

Sóhajtott, mintha valami nagy beszámolóra készülne. Egyáltalán nem volt titok a számára, mennyire vonzódom a bátyjához. Bár én magam sosem mondtam ki, hogy szeretem, Daniel olvasott a jelekből. Ő volt a kapocs Adan és énköztem.

– Úgy döntött, hazautazik karácsonyra – kezdett bele a monológjába. Kitűnően értett a színészkedéshez. – Apám persze örül. Rég volt itthon. Az a nyamvadt egyetem teljesen lefoglalja. Miért nézel így rám? Miért is kezdtem el ezt mondani? Ja, igen. Arra vagy kíváncsi, mit kérdezett felőled. Hogy is mondta? Várj... elfelejtettem.

– Daniel! – csaptam a pultra, mire szegény Denise ijedten pislogott felénk.

A fiú azonban csak vigyorgott.

– Olyasmit említett, hogy a múltkor a belvárosban járt. Valami vizsgára igyekezett, vagy mi és épp elhaladt egy könyvtár mellett. Volt még egy kis szabadideje, szóval benézett és megtalálta a Jane Eyre-t – bökött az előttem heverő, rongyosra olvasott regényre. – Rögtön te jutottál az eszébe és megkérdezte, hogy vagy.

Elhallgatott. Eddig mohón ittam minden szavát, eltelve vágyakozással, most azonban csalódottan biggyesztettem le az ajkaimat.

– Ennyi? Mást nem akart tudni?

– Nem. Vagyis de, mégis. Talán.

– Mit? – csillant fel a szemem. Danny újra belekortyolt a forrócsokijába, húzva az időt. És az idegeimet. Ezúttal azonban nem üvöltöttem rá, hanem vártam. Bár belől majd’ szétvetett az izgalom, kívül higgadt maradtam.

Végül megadta magát.

– Kívácsni rá, meglátogatsz-e minket még az ünnepek előtt.

– Hát persze! – szaladt ki a számon. – Mármint nem csak miatta. Temiattad is. Tudod, hogy szívesen vagyok nálatok.

– Hé – hajolt közelebb –, nekem nem kell magyarázkodnod.

Két ujjával belecsípett az arcomba.

– Au!

Amióta csak ismerem, rendszeresítette ezt az idegesítő szokását, tudta, hogy utálom, mégsem bántam.

Daniel volt a másik énem. Ha létezett valaha tökéletes fiú-lány barátság, hát akkor a mienk lehetett a mintapélda. A suliban ujjal mutogattak ránk, sokszor mi álltunk a pletykalista vezető posztján, de valójában mindkettőnket hidegen hagyott. A szó szoros értelmében imádtuk egymást és nem hagytuk, hogy holmi öntelt diákok, akiknek nincs jobb dolguk, mint a gyengébbek szekálása, keresztbe tegyen nekünk.

Öt évesek lehettünk, amikor ez az egész elkezdődött.

Emlékszem. A játszótéren ültem a rozoga, piros láncú hintában és könnyes szemmel néztem magam elé a porba, ahol Lili babám szakadt maradvényai hevertek. Távolabb, a homokozóban ülő nagyobb lányok (nyolc-kilenc év körüliek) gonosz nevetésétől libabőrös lett a karom.

Lili baba születésem óta velem aludt. Puha, kézzel varrt baba volt, fehér ruhával, rózsaszín köténnyel és szorosra font, szőke copfokkal. A nagymamám csinálta nekem, pontosan azon a márciusi reggelen készült el, amikor én világra jöttem.

És most ott hevert alattam, magatehetetlenül, oldalából finom vatta bukkant elő, a haja szétbomlott. A bal karja valahol messze lehetett, a nagylányok azt is széttéphették. Nem tudtam mit tenni. Egyszer csak odajöttek, kivették a kezemből és játszani kezdtek vele. Amikor utánakaptam, egyszerűen tönkretették.

Így hát ültem és szipogtam, amíg egy árnyék nem tornyosult szeretett játékom fölé.

– A tiéd? – hallottam egy hangot. Riadtan néztem a fiúcskára. Némán, könnytől ázott arccal bólintottam, mire Daniel lehajolt és felvette Lili babát.

– Szép – mondta és az ölembe fektette. – Ki szakította el?

Szó nélkül a homokozó felé néztem, mire a kisfiú elkomorodott.

– A nagylányok? Ők buták. Nekik nincs ilyen szép babájuk, mint neked. Csak irigykedtek.

Bólintottam. Még mindig nem szólaltam meg.

– Tudsz egyáltalán beszélni? – hunyorgott a kis Danny, mire ismét csak egy bólintás volt a válaszom.

A délután hátralévő részében a fiú beült a mellettem lévő hintába és együtt néztük Lili babát.

Amikor hűvösödni kezdett, Daniel leugrott a földre. Egy magas, őszes hajú férfi jelent meg mellettünk. Megfogta a kezét és gyengéden, de határozottan elindult vele.

A fiú integetett, aztán befordultak egy sarkon. Hirtelen én is lecsusszantam a hintából, a hónom alá szorítottam a babát és utánuk futottam.

– Hahó – kiáltottam, mire hátrafordultak.

– Lisbeth vagyok – mondtam.

– Én pedig Danny.

– Danny – ismételtem. – Köszönöm.

Ezek után ,omdem map találkoztunk lenn a játszótéren. Kitárgyaltuk a nagyobb lányokat, versenyeztünk, hogy kinek a hintája megy magasabbra, melyikünk tud gyorsabban végigmenni a mászókán. Együtt építettünk homokvárat, volt, hogy egész kastélyt csináltunk, felvonóhíddal, bástyával, várárokkal. Még kis katonafigurákat is tettünk rá Dan gyűjteményéből.

Aztán már inkább egymáshoz jártunk át játszani. Egy délután elcsentük a nagyi varródobozát, belopóztunk a szerszámos kamrába a kert végében és együtt helyrehoztuk Lili baba sérüléseit. Később, amikor elkezdődött az iskola, kézenfogva sétáltunk be minden nap. A többiek ott is mutogattak ránk.

– Két szerelmes pár, mindig együtt jár!

Ezt a kis mondóka-dalocskát hajtogatták egyfolytában, amikor megláttak minket.

Nem tudtuk ugyan, mi az a szerelem, de valószínűleg ők sem voltak tisztában vele.

Hidegen hagyott mindenki véleménye akkor is, most is.

A szüleinknek eszébe sem jutott ez a feltételezés. Még most, középiskolás korunkban is szemrebbenés nélkül tűrték, ha kettesben voltunk egy szobában huzamosabb ideig. Egyszerűen elfogadták, hogy egymásnak lettünk teremtve. Pont úgy, ahogy egy korombeli lánynak általában legjobb barátnőjével, nekünk is megvolt az a szoros kötelék, amit senki sem láthatott, mégis ott volt, mint a legtöbb mély barátságban.

Egyszer, egyetlenegyszer, úgy két évvel ezelőtt merült fel köztünk a kérdés, hogy mi lenne, ha megpróbálnánk továbblépni, de Daniel csak ennyit mondott:

– Az élet tele van lehetőségekkel, szebbnél szebb lányokkal. Ne értsd félre, te is szép vagy. De azt hiszem, mindenki számára bolyong a világban valahol az az egyetlen, akivel majd le tudja élni az életét. Te is meg fogod találni, én is. És ha nem találjuk, még mindig ott vagyunk egymásnak, hogy elsírjuk a bánatunkat. Ha te meg én... szerelmesek lennénk, tuti, hogy szakítanánk, mert nem mi vagyunk egymásnak a „nagy Ő”. És akkor kinek sírnánk? Ha szétmenne a kapcsolatunk, akkor a barátságunk is. Ennek semmi értelme. Nem érdemes kockáztatni azt, ami van, olyanért, aminek úgysincs jövője.

Én pedig tökéletesen egyetértettem vele.

Daniel kiitta a bögre tartalmát és indulni készült.

– Jössz? – kérdezte és letette a szökséges pénzt a pultra.

Nem volt kérdés, megyek-e. Becsuktam a Jane Eyre-t, a táskámba tettem, amit átvetettem a vállamon. A zsebembe túrtam és én is kifizettem a kávémat, majd Dannybe karolva elindultam kifelé a kis étkezdéből.