Mi a véleményetek erről a párbeszédről?

– Üdvözlöm, lythien! Léven Ásgeir vagyok.

– Elnézést, hogy mondta?

– Léven Ásgeir vagyok. Úgy tudtam, az apja értesítette önöket az érkezésemről.

– Talán Hajnalhatár kormányzója megbetegedett, hogy a fiát, esetleg az unokáját küldte, vagy az önök családjában az a bevett szokás, hogy a vőlegény nem saját maga látogatja meg a jegyesét? Akárhogy is, felesleges volt fáradnia, hiszen a cél az lett volna, hogy megismerjük egymást az esküvő előtt.

– Akkor nagy szerencséje van, mert én vagyok a jegyese, s épp olyan értetlenül állok a helyzet előtt, mint ön.

– Ez esetben igazán hálás lennék, ha segítene összefoglalni, mit is tudtunk meg eddig önről.

– Mi sem természetesebb. Úgy vélem, mindkettőnk számára kedvező lenne.

– Az ön neve Léven Ásgeir.

– Valóban.

– Ön nem Hajnalhatár kormányzója.

– Úgy van.

– És nincs is köze hozzá?

– Amennyire tudom, nincs.

– És valamilyen oknál fogva úgy tudja, a jegyesem.

– Egészen biztos vagyok benne. Az apjával beszéltem meg.

– Ez lett volna a következő kérdésem. Még egy valamit nem árt tisztáznunk. Azt is tudja, én ki vagyok? Előfordulhatott, hogy rossz házba tévedt

– Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ön Solriell Sheridan, s ez a nagybátyjának, Oriel Rierdannak a háza.

– Ezzel tehát kizártunk egy lehetőséget. Akkor térjünk vissza a kiindulóponthoz. Az apám valóban a Léven Ásgeir nevet írta meg, ezért kérem, igazolja, hogy ön az.

– Talán meglepő, de eljegyzésre készültem, nem igazoltatásra, sem pedig vallatásra. Gyűrűvel szolgálhatok, iratokkal sajnos nem.

– Uram, jobban tenné, ha nem ragadtatná el magát. Így csak megerősíti magáról azt a képet, hogy szélhámos.

– Elnézést kérek, lythien. Természetesen jogos a gyanakvása. Fogalmam sem volt róla, hogy bizonygatnom kell a kilétemet. Megkértem az apjától az ön kezét, és ő beleegyezését adta, ahogy ahhoz is, hogy meglátogassam önt. Arról azonban elfelejtett tájékoztatni, hogy önt már másnak ígérte. Így utólag nem kellene ezen meglepődnöm, ha még a saját gyermekének sem szólt, hogy időközben megváltoztatta a döntését.

– Nem tartja valami sokra a véleményemet, ez igaz. Ahogyan nyilván ön sem, ha az apámtól kérte meg a kezem, és nem tőlem. De mit is várhatnék, hiszen egyáltalán nem ismer.

– Épp azért jöttem, hogy ezen változtassunk. Bármit is gondol, szeretném jobban megismerni önt, de azt hiszem, ehhez előbb el kell nyernem a bizalmát. Nyilván tolakodónak hat, hogy beállítok, ahogyan ön mondta, ismeretlenül, de higgye el, jó okom van rá.

– Mégpedig?

– Egy jóslat vezetett el önhöz.

– Egy jóslat?

– Ahogy mondtam.

– És most azt várja, hogy elhiggyem, esetleg egyenesen boldog legyek, amiért ilyen szerencsés fordulatot vett az életem? Nem tudom, minek képzel engem, ha azt hiszi, megvehet egy ilyen mesével. Azt gondolta talán, egy ilyen ábrándos történettel majd sikerül elcsábítania és ellenállás nélkül beleegyezem az apámmal kötött egyezségükbe?

– Kétség kívül könnyebb lett volna, ugyanakkor lehangoló is. Nem vagyok érzelgős ember, nem próbálom megszédíteni, csak a tényeket közöltem.

– Halljuk hát ezeknek a tényeknek a részleteit! Hadd találgassak… Leszólította egy jöttment utcai jós a szomori házunk előtt, és megmondta, hogy azt a személyt fogja elvenni, aki ott lakik? Elképzelem, ez esetben mennyire megrémülhetett, amikor meglátta apámat.

– Lythien, megkérhetném, hogy ne gúnyolódjon velem?

– Esetleg egyenesen a nevemet jövendölte meg?

– Befejezné végre? Csak, mert nem akar hinni valamiben, még nem jelenti, hogy nem lehetséges. Biztosan örülne, ha úgy történt volna, ahogyan felvázolta, de ki kell ábrándítanom. Én sem adtam volna hitelt ilyesminek. Látnok pap volt, aki megadta nekem a születési idejét és helyét, valamint ezt.

– Mi ez a papír? Csak nem a születési igazolványom?

– Nem, és nem is az iskolai bizonyítványa, sem az egészségügyi kórtörténete. Ezt a pap rajzolta. És ha nem tévedek, és az apja is alátámaszthatja ezt, akkor önt ábrázolja. Úgy látom, most az egyszer nem tud megszólalni.