Érdekelne titeket egy könyv ilyen prológussal?

Ha elolvasnátok ezt egy könyv elején, érdekelne titeket a folytatás?

Ledermedtem a félelemtől. Meg kellett volna mozdulnom. Le kellett volna hajolnom, vagy hátralépnem. Cselekednem kellett volna. De hiába próbáltam akaratomat ráerőltetni lábaimra, azok nem engedelmeskedtek. Mintha csak azt akarnák, hogy bajom essen. Mindenki kiabált. A barátnőim, a barátom, és még azok is, akikkel nem jövök ki túl jól. Osztályom kétségbeesetten próbálta megelőzni a bajt. Néhányan felém futottak. Nem tudtam, kik azok. Csak periférikus látásom miatt vettem észre az alakokat. Nézni azonban nem néztem őket. Szemeim a vészesen közeledő baseball ütőre szegeztem. Nyilván mindenki egy szörnyű pillanatként gondol erre az eseményre, én azonban órákként éltem meg. Túl sokáig tartott. Nem szenvedtem. Nem fájt semmim. Azt mondják, a halálod előtt lepereg előtted az életed. Hát, nem így van. Vagy ha mégis, én ez alól kivétel vagyok.

Pár perccel később már nem is féltem. Mitől féltem volna? A jövőtől, ami így is úgy is bekövetkezik? Vagy a balesettől, amit még csak meg se éreztem? Nem. Nem féltem. Furcsa, de abban a pillanatban boldog voltam. Felhőtlenül boldog. Lubickoltam hirtelen és váratlanul jött örömömben. Semmi sem akadályozott. Csak ott álltam, és néztem az ütőt, ami lassított felvételbe illett volna. Már nem hallottam a sikongatásokat. Nem hallottam semmit. Csak lebegtem. Olyan érzésem volt, mintha beszívtam volna. Kaptam néhány órányi gondtalanságot, amit igyekeztem kihasználni. Jól éreztem magam.

Aztán a baseball ütő eltalált, és minden élvezetemet beborította a sötétség.