Dolgozom egy sci-fi történeten. Mit gondoltok erről a részletről?

Mürion-vonulat

Poszeidón bolygó

Kellemesen langyos este köszöntött Thalassza City víz alatti oszlopokra épült városára, mely tulajdonképpen az egyetlen kontinenst jelentette a vízbolygón. A szögletes felhőkarcolók és kupolás épületek árnyékában élő lakosság nagy része nyugovóra tért, de volt, aki még most ballagott hazafelé. Az utcák csatornáiból vastag pára szállt fel, majd lecsapódott a sikátorok falain. A csillagos égen hosszú sorokban suhantak a bolygóra érkező űrhajók, transzportok és civil gépek. Az évszázadok óta lakott metropolisz mindennapi arcát mutatta, ám mélyen a város szívében egy drámai esemény volt kibontakozóban.

Lenn az alagsor szintjén, a földalatti vasútrendszer alatt, hol kilométer hosszú, csövekkel és tartályokkal teletűzdelt folyosók alkottak bonyolult hálózatot, magányos férfi rohant. Kétségbeesés kerítette hatalmába, a félelem jeges ujjai szorították össze a szívét. Rémülten tekintgetett hátra, miközben az életéért futott a mesterségesen létrehozott labirintusban. Nem látta üldözőjét, de tudta, hogy a sarkában van. Egyik kanyar következett a másik után, s a férfi már azt sem tudta, merre jár. Magas, atletikus alkatával egy versenyfutóra emlékeztetett, de izmos lábai most vajmi kevés előnyt jelentettek.

A neonlámpák villogó fényében táncoló árnyékok vetültek a csövekre, s a következő pillanatban éles fájdalom hasított a szőke hajú férfi bal combjába. Felkiáltott és elvágódott. Remegő kézzel érintette meg a füstölgő sebhelyet, mialatt saját húsának égett szaga csapta meg az orrát. Megpróbált talpra állni, de ekkor újabb plazmasugár szelte át a levegőt, eltalálva a másik lábát is. Mozgásképtelenné vált.

Ahogy a könyökére támaszkodva felült, egy alakot pillantott meg az árnyékba húzódva, némán akár egy kísértet.

– Fejezd hát be, amit elkezdtél! – sziszegte a sérült, mire a másik előlépett a fénybe.

– Elárultad a megbízód. Azt hiszed, gyors halált érdemelsz? Talán elintézhetem, ha elmondod, hová rejtetted a holodiszket.

– Szeretnéd tudni… igaz? – nyögte a szőke hajú, arcára erőltetve egy gúnyos mosolyt. – Sejtettem, hogy téged fog utánam küldeni, ezért megtettem a szükséges óvintézkedéseket. Fogalmam sincs, hol lehet.

– Figyelmeztetlek, hogy véges a türelmem!

– Igen… volt szerencsém megtapasztalni. Nincs mit mondanom, te átkozott!

– Így vagy úgy, de megtalálom a diszket, akárkinek is adtad oda.

– Sok sikert! Tőlem semmit ne remélj.

– Ebben az esetben… fölöslegessé váltál.

A szőke hajú halálfélelemmel átitatott sikoltása még sokáig visszhangzott az alagsorban.