Ugye nem lett katasztrófális?

Talaki-li!

Hangzott fel a hang a távolból. Russom a hang irányába nézett, valami megmozdult a lelke mélyén. Egy ösztön, amely menekülésre késztette. Ez nyugtalanította és csodálkozásra késztette. Furcsa volt, hogy még maradt valami abból, amit ő életösztönnek hívott.

TALAK-LI!

A rikoltás közelebbről hallatszott, majd egy újabb csatlakozott hozzá. Russom épp a teraszon üldögélt és a tengert nézte. Azon gondolkodott, hogy mivel érdemelhette ki ezt a sorsot. Nem elég hogy már lelkileg halott, de ezek után az utókor talán úgy fog róla megemlékezni mint egy tömeggyilkos.

TALAK-LI

Egy madár alakja takarta el a napot, majd egy újabb. A férfi felnézett, ahogy a teraszon lévő többi ember is felpillantott a nála lévő könyvből, abbahagyta a beszélgetést vagy amit épp csinált. Hamarosan egy második és egy harmadik is csatlakozott hozzá. A szárnyuk hihetetlenül hosszú és keskeny volt. Hosszú lábukat hátranyújtva repültek. A delelőre kúszó nap fénye meg-meg csillant hosszú, vörös csőrükön. Hamarosan tucatnyi madár röpködött felettük, meg-meg eresztve egy talaki-li-t. Tőlük származott a hang.

– Ilyen madarakat még nem láttam – mondta egy nyugágyon heverő, köpcös férfi. A kezében egy könyvet tartott, amelynek a borítóképe a Galapagosi pintyeket ábrázolt.

A hajó orrában, az alsó fedélzeten egy hosszú szőke hajú és borostájú, hórihorgas férfi horgászott. Mellette egy fémvödör volt, amiben már több hal is evickélt. Ő is meglepetten figyelte a hirtelen jött vendégeket.

– Albatroszok lennének? – kérdezte egy szőke hajú nő, aki haját fél rövidre nyírta. Az egyik madár átment zuhanórepülésbe, majd lecsapott a víz felszínére, fehér hullámokat kavart. A csőrében egy hallal röppent fel, majd szállt észak felé.

– Túl hosszú a lábuk – válaszolta a köpcös.

– Figyelem! – hallatszott a kapitány felerősített, érces hangja a hangszórókból. – Mindenki hagyja el a fedélzetet a saját biztonsága érdekében.

Ekkor az eget szinte már ellepték a talaki madarak. Russom magában a hangjuk alapján nevezte el őket. Sarkon fordult, nem tudott szabadulni attól a jéghideg maroktól, aminek fémes ujjai a szíve köré fonódtak.

TALAKI-LI!

Hallatszott újra a rikácsolás. A madarak láthatóan lejjebb kezdtek süllyedni. Russom nyelt egyet és azonnal elindult a bejárat felé.

***

Fred a jobb kezébe vette a krumplit, majd a balba a kést, és elkezdte hámozni a gumót. Az Ariel konyhájába voltak, egy steril és fejlett berendezésekkel teli helyen, azonban az átható, rothadó bűz, ami a közeli komposztálógépekből áradt ide is belopakodott.

– Na, még megcsinálja – mondta a konyhapult másik oldalán álló Reinhald. Fred bal keze sebesen járt, késének vágásaitól egyre nagyobb barnás darabok váltak le a burgonya fehér és kemény húsáról.

A mellette álló Crane épp egy jókora marhacombról vágott le egy jókora darabot, rádobta egy műanyag vágólapra, majd teljes erővel elkezdte ütni azt egy húsklopfoló kalapáccsal. A rózsaszín húsdarab minden csapásnál egyre jobban szétterült rajta.

– Bal kezes vagyok – válaszolta Fred. – Te nem hitted el, hogy tudok így is krumplit pucolni. Ja, majd kérem az öt doboz sörömet. A szobába.

– Te maga vagy az ördög – morogta Crane. – Na hamarosan csinálhatjuk is a pokolbeli steak-et.

– Én is most először hámozok krumplit bal kézzel öregem.

– Csak arra kellene rájönni, hogy miért nincs szakács egy ilyen luxushajón.

– Mert lehet, hogy nem luxushajó, Joseph. – Fred a késével lehántotta az utolsó héjdarabkát is a krumpli tetejéről, majd a többihez lökte a lecsupaszított gumót, majd a másikért nyúlt. – Amúgy durva, hogy tényleg ilyen kevés a legénysége. Csak a kapitány, az elsőtiszt, a technikai cuccért felelős fickó meg néhány biztonsági. Két napja vagyunk úton és csak néhányszor találkoztam matrózokkal. Biztos a hajó automatizált, és ennyi a keretlegénység.

– És mi végezzük a piszkos munkát – mondta Reinhald. – Bár mi a váltás vagyunk, na! Voltam már ennél rosszabb helyen, itt legalább van mit inni…

Ekkor megszólalt a hangos bemondó:

– Figyelem! Mindenki hagyja el a fedélzetet a saját biztonsága érdekében!

– Mi a fene történt? – kérdezte Crane.

– Nem tudom – válaszolta Fred.

Reinhald felsóhajtott, majd elindult a konyha hátsó ajtaja felé.

– Hé, hova mész? – szólalt meg Crane.

– Megnézem, mi van kint.

Fred lekapta a kötényét, összegyűrte, majd ledobta a pultra. Azonban a kést nem rakta le, volt egy olyan érzése, hogy szüksége lesz rá. Egy rövid folyosón haladtak végig, ami egy újabb fém ajtóhoz vezetett. Reinhald megállt előtte, majd hátrapillantott és meghökkent Fred látványától.

– Miért van nálad kés?

– Reflex. Bármi jöhet.

– A tenger közepén vagyunk, ugyan mi baj történhet?

– Kalózok? – kérdezte a német.

– Kalózok? A szomáliai kalózokra gondolsz?

– Meg a jávaiakra… Akkor megnézem mi van kint. Bármi történik ne kaszabolj le a késsel, jó?

– Előbb szeletelném fel magam – mondta Fred.

Reinhald ekkor megfogta az ajtókilincset, majd teljes erejéből lenyomta. A fémajtó kicsapódott, a német kirontott, a nyomában Freddel.

TALAKI-LIIII!

Jött a rekedt vijjogás. Reinhald azonnal hátraugrott, Frednek megkellett fognia a német vállát, hogy nehogy ráessen. Azt nem élte volna túl. Az alsó fedélzetre egy lépcső vezetett. A korlátján végig madarak kuporogtak. Nagy, madarak. A fejüktől a hasukig a tollazatuk fehér volt, míg a szárnyuk külső fele és hosszú, merev tolluk koromfekete. Hosszú nyakuk végén keskeny fej ült, mely hegyes, előreálló fogakkal teli vérvörös csőrben végződött. A két férfi felé fordultak, nagy, barna tág pupillájú szemeikben falánk érdeklődés csillogott.

Fred felpillantott, az ég is tele volt rikoltozva köröző madarakkal.

– Szerintem menjünk – mondta Fred, majd hátrálni kezdett. A kést lejjebb engedte.

– Osztom a véleményt… – válaszolta Reinhald, mikor követni kezdte társa példáját. – Söprés befele.

TALAKI-LIII! TALAKI-LIII!

A rikoltások egyre több irányból és közelebbről hallatszottak fel. Minden tele volt ezekkel a furcsa madarakkal. A hajó felépítménye, a fedélzet szélén lévő korláton is ott ültek.

– SEGÍTSÉG! – ordított fel egy férfi. - De klootzak!

Tompa puffanás hallatszott, amit pillanatok alatt elnyomott a fúriaként rikácsoló madarak által keltett hangorkán. Reinhald azonnal rohanni kezdett a hajó orra felé, Fred követte. A korláton tollászkodó vagy a fejüket a szárnyuk alá dugva pihenő madarak csak néha kiáltottak feléjük, ha megzavarta a két férfi a személyes szférájukat. A legszélső Fred felé csípett, vagy harapott. A férfi nem tudta, hogy ha a madárnak fogai vannak, akkor melyiket csinálja.

A hajó orrába sokkoló látvány tárult a szemük elé. Egy sovány, félmeztelen férfi térdelt és húsdarabokat rakosgatott vissza egy piros vödörbe. Meztelen felső teste vértől vöröslött, a fejére egy ruhát terített, hogy védje magát a körülötte örvénylő madársereglettől, akik valószínűleg a vödör tartalmára pályáztak. Ami újra eldőlt, mikor egy madár neki ment és a belőle előömlő haldarabkákból próbált csipegetni. A férfi dühösen felkiáltott, majd az állat ütött, mire az odébbrepült, de a helyére két madár is érkezett, hogy elcsenjenek egy-egy véres hús vagy béldarabot.

Reinhald elbődült, majd az öklét rázva indult meg a madarakból álló örvény felé. Fred ekkor megérezte a rá lecsapó madár szárnyai által keltett légörvényt. A férfi vakon a madár felé csapott, mire az felháborodottan röppent odébb.

A férfi követte Reinhaldot, közben a késének ide-oda suhíntásával próbálta visszatartani a felé röppenő madársereget. A német a félmeztelen férfit próbálta felsegíteni, de az a vödörre és a kiömlött tartalmára mutatott, majd a rátámadó madarak felé csapott az öklével.

Fred az az arca elé tartotta az alkarját, úgy próbálta magát védeni a madaraktól. Mint valami emberi faltörő kos tört előre a rikoltozó madarak tömegében. A szíve a torkában dobogott, szinte az egész világtörténelem összeszűkölt erre az egy, vészterhes percre, míg átverekedte magát rajtuk. A madarak szörnyű rikácsolása és szárnycsapkodásának hangja süketítő volt.

Mintha csak egy organizmus lett volna, egy hatalmas, izgő-mozgó tollas amőba.

– Megsérült! – ordította Fred. A férfi felpillantott, majd felkapott egy haldarabot és a vödörbe dobta. Reinhald elkapta a férfi kezét, majd annál fogva felrántotta. A madarak ekkor egy újabb rohammal vetették rá magukat a véres falatokra.

A férfi csalódottan felordított mikor Fred és Reinhald a teraszra vezető létra felé kezdték rángatni. A madarak inkább a vödör tartalmával foglalkoztak.

Még csak négy méter.

A férfit nehéz volt megfogni. A karjai sikamlóssá váltak a vértől. És halszaga volt, szinte csak áradt belőle. A fickó hátrafordult, majd kirántotta magát a két férfi szorításából és rohanni kezdett az egymással tülekedő madarak felé. Fred mozdult elsőnek.

– A csali! – kiáltotta a véres fickó.

– Hé! – üvöltötte Reinhald.

Néhány madár azonnal a vödrösre vetette magát. Fred pillanatok alatt odaért, megragadta a férfi vállát, majd hátradobta. Azonban hirtelen kicsúszott a lába alól a talaj, a hátába fájdalom hasított bele, mikor a fedélzetnek csapódott. Fred felkiáltott, mikor egy árnyék borult rá és egy vörös csőr csapott a bal szeme felé.

Fred számára a világ sötétségbe borult.