Mit gondoltok erről a könyvrészletről?

Részlet a készülő fantasy-kaland könyvemből.:)

A kezeim remegnek, a torkomban gombóc, a szívem olyan sebességgel ver, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Félek, mert tudom, mi fog következni. A szememből kicsordul az első könnycsepp, amit a Zsoldos azonnal észrevesz. Maga felé fordít, eltakarja előlem a napot, a szemei kemények, az ujjai azonban puhák, miközben tenyerébe fogja az arcomat.

- Minra – lágyan ejti ki a nevemet, rá nem jellemző szelídséggel. Mikor nem válaszolok, szájon csókol. – Minra. Nem lesz semmi baj.

Ó, mit nem adnék azért, hogy elhihessem, amit mond. Szeretném, ha igaz volna, ha már túllennénk ezen a dolgon. Félek szembenézni azzal, ami rám vár.

Könnyes szemmel nézek fel rá, mosoly játszik keskeny ajkain, de ezüst szemeiben a félelem vert tanyát, engem félt, értem fél. Nem magam miatt kell erősnek lennem. Neki van szüksége arra, hogy túléljem.

A mellkasához simulok, érzem szívének sietős lépteit, hallom, ahogy a levegő egy káromkodás kíséretében elhagyja a tüdejét, és már a karjaiban is vagyok, átölel, magához ölel. Állát a fejem búbjához szorítja, mintha ezzel meg tudna védeni, mintha a puszta érintése elég lenne ahhoz, hogy itt és most láthatatlanná váljak.

- Ne aggódj. Túl fogom élni.

Felesleges hősködés ez, mert ugyan, mi rá a bizonyíték, mégis kimondom, mert bátorítani akarom őt, bátorítani akarom magamat.

Szinte egyszerre nézünk a négyzet alakú tér felé, a középen álló cölöptől épp most vonszolják arrébb az eszméletét vesztett fiatalembert. Marcelt.

Aztán az ítéletvégrehajtó rám néz, egyenesen rám, én pedig tudom, hogy most kell előre lépnem. De a Zsoldos gyorsabb, kilép a sikátor félhomályából, az emberek felhördülnek, hallom a suttogásokat, egy kislány, a gyorsan terjedő, kétségbeesett kiáltásokat, csak egy kislány, mosoly deríti fel mocskos arcomat, amit én magam sem értek.

A Zsoldos a cölöphöz kötöz, erősen, mintha valóban élvezné, de én látom a gyűlöletet a mozdulataiban, a döntése súlyát, ami ott lebeg felette, mint valami groteszk, alaktalan madár, ami csak arra vár, hogy a Zsoldos elgyengüljön. Utoljára nézek keményen a szemébe, ne merészeljen most meghátrálni, ne csinálj semmi ostobaságot.

Otthagy, magabiztos léptekkel sétált a hóhér mögé, kezében a béklyóim kulcsa. Nagyot nyelek, tekintetem a cölöpre összpontosítom, ahogy azt a Zsoldos tanította.

Kiabálj, rimánkodj, átkozódj, sírj, mindegy, mit csinálsz, csak éld túl. Ezt kérte tőlem a férfi, akit szeretek, és aki a hírnevet választotta helyettem. Aki mindent megtett azért, hogy ne kerüljek ide. Tudom, mekkora fájdalmat okozott neki a döntés. De meg kellett tennie. Ezt mondom magamnak, mikor leendő gyilkosom a magasba emeli a korbácsot. Ötven korbácsütés.

Alacsonyabb vagyok egy tizenhárom éves gyermeknél, két napja nem ettem, a terhesség pedig érzékennyé tette a bőrömet. Mindenki tudja, hogy nem fogom túlélni. Sem én, sem a méhemben növekvő gyermek, a herceg fattya, egykori szerelmünk időtlen bizonyítéka.

Az első ütéstől összeesek, térdem keményen koppan a kövön. Az ingem kettéhasad, a hóhérom kegyetlen örömmel tépi le rólam. A hasam már kerekedik. Hallom, ahogy az egybegyűltek egy emberként szisszennek fel. Morbid elégedettség szülte mosoly suhan át az arcomon, bizonyítékaként annak, hogy egy cseppnyi józan eszem sincs.

A második ütést már állva fogadom. Némán. A harmadikat üvöltve, átkozódva. Tizenkettőig bírom. Akkor összeesek, a földre hanyatlok, kicsúszik a lábam alól a talaj. Érzem, ahogy valaki a hasamba rúg, de nincs erőm összegömbölyödni. Még hallom, ahogy a Zsoldos felkiált, hallom, amint elindul felém, majd a jótékony sötétség a karjaiba von.