Nagyon rossz? Ez egy fogalmazás, én írtam!

Hazajöttem. Sírva borultam az ágyra, na bőgést nem is hagytam abba egy jódarabig. Nem olyan nőiesen sírtam, mert nem volt itthon senki, úgy sírtam ahogy akkor szoktunk amikor senkisem lát. Körbenéztem és a homályos sarkokban azokat a tárgyakat láttam amelyeket elhagytam eddigi életemben. Egy óra, a jégkorcsolyám, a kabátom, a gyűrű amit nagymamámtól kaptam, mert ő már nem tudta az újjára húzni a köszvénytől.

A könyvespolc mügül szemek meredtek rám vádlón, az emberek akiket megbántottam, a falak suttogtak körülöttem. Megbeszélték egymással hogy milyen nevetségesen sírok, milyen fura hangon zokogom. De hát mit tehetnék? Olyan hirtelen és fájóan hasított belém amit valójában mindig is tudtam: hogy olyannyira felesleges vagyok mint az arcomon végiggördülő, majd a párnára pöttyenő meleg könnycseppek.

Az érzés hogy nem vagyok más csak a világ vállát húzó teher, nem szűnt meg azóta sem, csak belenyugodtam mint ahogy egy reménytelen szerelem reménytelenségébe nyugszik bele az ember. Felnőtt ember lettem,már más vagyok. Ha a 16 éves gyerekemet olyan gondok nyomasztják mint amit az előbb vázoltam fel, tudom hogy ezt kell mondani: "Nyugodj meg kincsem, ez csak a kamaszodás miatt van, nemsokára nem fogod ilyen sötéten látni a dolgokat, és nagykorodban már csak nevetni fogsz ezekenb a buta gondolatokon."

A helyzet az hogy a véleményem azóta sem változott: A fiatalok jól látják a dolgokat, és amit látnak az a legigazabb igaz, a reménytelen szerelem...