Mennyire tűnik koppintásnak ez a könyvcím? (Többi lent)

Az a baj, hogy minden egyes részlet fontos a regényemben, és ha csak egy kis részt másolok be, akkor nem érted, hogy most mi van, de dióhéjban elmondhatom, hogy miről szól, meg bemásolok egy kis jelenetet is, hogy tudjátok, milyen a stílusa.

Egy lányról szól, akit Lénának hívnak, és épp a tizenhatodik születésnapján meghal. Halálával megmentett egy fiút, ezért kap még egy esélyt az életre, de egyfajta őrzőangyalként kell tovább élnie egy új testben, és új személyiséggel, hogy a szerettei ne jöjjenek rá, hogy ki volt ő. Az nagyon fontos, hogy nem mondhatja el senkinek, hogy ő Léna volt. Új nevet kap: Destiny, ami sorsot/végzetet jelent.

részlet:

A hazaút során rossz előérzetem támadt. Éppen egy elhagyatott bolt háta mögött ballagtunk, hogy levágjuk az utat, amikor egy magas férfi jelent meg, de nem törődtünk vele.

– Meg van már a ruhád a bálra? – kérdezte Márk. – Arra gondoltam, hogy összeöltözhetnénk. Mármint, hogy a nyakkendő színe menjen a ruhádhoz.

– Rózsaszín a ruhám – mondtam mosolyogva, de fél szemem azért a közelünkben lévő fickón tartottam. Túl gyanúsan viselkedett... Mintha követett volna minket, vagy ilyesmi.

– Talán ahhoz illene a jól bevált fekete nyakkendő – nevette el magát.

– Egyik fiú sem hord szívesen rózsaszín nyakkendőt, igaz? – kacagtam én is.

– Igaz. Várj egy kicsit! Laza a cipőfűzőm – mondta, majd letette a földre a táskáját, és újrakötötte a cipőjét, majd felállt, és sétált tovább.

– Ööö... Márk – néztem rá. – Ott hagytad a táskádat.

Kicsit ideges fejet vágott, de talán csak odaképzeltem.

– Hát persze – mondta, majd visszaszaladt a táskáért, felkapta, és továbbhaladtunk.

Körülnéztem, de a férfi már nem volt a hátunk mögött. Megkönnyebbülést éreztem, és azt hittem, hogy csak képzelődtem, és sajnáltam a pasit, amiért magamban meggyanúsítottam.

– Ide a táskátokat, vagy lövök! – hallatszott mellettem.

Nem az a férfi volt, akit az imént láttam. Ez sokkal magasabb, és fiatalabb volt, ráadásul pisztoly volt a kezében. Még sohasem tapasztaltam olyan nagy félelmet, mint akkor. Valósággal éreztem, ahogy feláll a szőr a hátamon, és a fülemben dobogó vér olyan hangosan lüktetett, hogy szinte a gondolataimat sem hallottam. Legszívesebben elfutottam volna, de földbe gyökerezett a lábam. Azzal nyugtattam magam, hogy ez biztosan csak egy rossz álom, de nem gondolhattam teljesen komolyan, mert a lábaim úgy remegtek, mintha ott helyben cserben hagynának. Én azonnal odaadtam neki a táskámat, de Márk nem akarta. Olyan volt, mintha titkolna valamit. Hiszen ki áldozná fel az életét egy hülye táskáért? Úgy éreztem, hogy a tankönyveken kívül más is lapulhat benne. Idegesen a hajába túrt, a lábai is legalább annyira remegtek, mint az enyéim, de nem gondolta meg magát, továbbra sem teljesítette a rabló kérését.

– Pisztolya van, Márk! Add neki oda!

– A csaj jól mondja! Add ide, és nem esik bántódásotok! Hé, lány! Hasalj a földre! – parancsolta a férfi mély, rekedt hangon. Olyan volt, mintha azzal szórakoztatná magát, hogy játszadozhat velünk. Élvezte a hatalmat, ami azzal járt, hogy azt csinálhatott velünk, amit akart. Először csak pislogtam rá, ezt a megaláztatást nem akartam elfogadni, de amikor a fickó rám emelte a pisztolyt, nem nagyon tudtam jobb megoldást.

– Nyugi, úgy sincs megtöltve! – bátorkodott Márk, de nem kellett volna.

– Egy hang nélkül lefeküdtök a földre, és hagyjátok, hogy elvigyem a táskátokat! – mondta a férfi, majd hátrahúzta a stukkert.

Légy erős! – biztattam magam, persze nem nagy sikerrel. Úgy éreztem, mintha magával a sátánnal kerültem volna szembe. A gyűlöletet, és hidegvért sohasem felejtem el, amit azokban a sárgásbarna szemekben láttam. Úgy csillogtak, mintha tűz égne bennük.

– Hoppá, haver! – kiáltotta el magát Márk. – Zsaruk!

A tolvaj megfordult, persze rendőr egy szál se volt a közelben. Márk kihasználta az alkalmat, és rávetette magát a rablóra. A fickó majdnem hátraesett, de nem olyan fából faragták, megtartotta az egyensúlyát. Márk egyik kezével megragadta a férfi karját, a másikkal, pedig kicsavarta a pisztolyt az ujjai közül, majd a fejéhez nyomta. Egy mozdulat... Ennyi kellett volna ahhoz, hogy végezzen vele, de nem vitte rá az Isten, és ezt én is így tartottam jónak. Elengedte a rablót, aki nem szaladt el, csak megfordult. Márk újra rászegezte a fegyvert.

– Álj! – mondta hangosan a férfi. – A p*csába! Nincs megtöltve. A társam a közelben van. Ő lelő titeket, ha nem adjátok ide a táskátokat.

– Én nem látok semmilyen társat – nézett körül Márk. De én megpillantottam őt a távolban. Nála is pisztoly volt.

– Márk! Ott van! – mutattam rá a fickóra.

– Ne aggódj! Jártam lövészetre – nyugtatott, majd rászegezte a fegyvert a messze álló férfira, és gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt. – A francba! Igazat mondott, tényleg nincs megtöltve.

Mindig szórakoztatónak tartottam az ilyen jeleneteket... a mozivásznon, de nem a valóságban. A filmekben a főszereplők mindig kitalálnak valamit, de a valóság, és a képzelet nem egykutya. A borzongás, ami átfutott a testemen, nem mérhető egy horrorfilm nézőnek adrenalin termeléséhez. Ez annál ezerszer brutálisabb volt. Azok a sárga szemek, a haláltól való félelem, a tehetetlenség érzete minden erőmet felemésztette, de az izgulás nem engedett elájulni.

– Add neki oda a táskád és húzzunk innen! – tanácsoltam a félelemtől reszketve, de már késő volt. A férfi a távolban rászegezte a pisztolyt. Azonnal felpattantam, és minden bátorságomat összeszedve Márk mellé léptem, és ellöktem onnan. Nem gondoltam át teljesen a dolgot, nem éreztem a tettem súlyát. Azt hittem, hogy gyors leszek, és elkerülhetem a golyót, de az szélsebesen közeledett.

Mintha lassított felvétel lett volna, úgy haladt felém a golyó. A sokktól nem tudtam mozdulni. Csak a puskagolyót láttam magam előtt, és tehetetlenül a földre omlottam, amikor célba ért. Márk tenyerének tapintását éreztem a fejem alatt, mert amilyen gyorsan csak tudott, elkapott. A fájdalom kegyetlenül hasított belém, és egyre erősebb lett. Ordítani akartam, de nem volt hozzá erőm.

– Nem a csajt kellett volna! – kiabált a férfi a közelünkben. Ez volt az utolsó mondat, amit hallottam, mielőtt minden elmosódott, és a képek, hangok helyét átvette a végtelen sötétség.