Letudnátok írni az, SzJG-Útvesztő első bekezdését?

És végre! Eltelt a nyár. El sem hiszem. Biztos, hogy a legtöbb

diák árulónak, strébernek és menthetetlenül nagy lúzernek

titulálna e miatt a nem túl hétköznapi kijelentés miatt, de nem

érdekel. A lényeg, hogy vége. Most, hogy tudom, holnap suli,

kissé megkönnyebbültem. Na jó, azért annyira nem volt vészes

a nyaram, sőt, szinte elmondható, hogy ez volt életem legjobb

szünete, de a tűzijáték elmarad, mivel ez nem ezt a két és fél

hónapot dicséri, hanem inkább az eddigieket minősíti. Azért

ahhoz képest, hogy júniusban, az utolsó tanítási napon

mennyire kétségbe voltam esve, viszonylag jól sikerült a

szünet, mivel, hála a többieknek, egy percig nem unatkoztam.

Tulajdonképpen csak egy hétvégém volt, amikor a szobámban

ülve, magam elé bámulva hallgattam olyan dalokat, mint pl. a

Hey there Delilah, és engedtem, hogy világfájdalmam,

hiányérzetem és kétségbeesésem uralja az agyamat. Aztán a

nyári szünet első hetének hétfő hajnalán Kinga megérkezett

hozzám, és miután rám ordított, hogy „húzzál már készülődni,

nem fogok miattad elkésni!”, minden megváltozott. Elkezdtük

az önkéntes, karitatív munkánkat, ami igen keménynek

bizonyult. Mindennap reggel nyolctól délután ötig segítettünk

egy alapítványnak vigyázni olyan, hátrányos helyzetű

gyerekekre, akik vagy állami gondozottak, vagy a szüleik nem

tehetik meg, hogy otthon legyenek velük a nyáron, emiatt ebbe

a „napközibe” küldték őket. Az egész napos gyerekfelügyelet

totál kifárasztott minket, viszont minden fáradtság és

kimerültség ellenére nyugodt szívvel mondhatom, hogy ez volt

életem leghasznosabb cselekedete, és tudom, ez pont olyan

időszak, amire mindig is büszkén fogok visszaemlékezni.