Véleményeznétek horror regényem első fejezetét?

Egy ideje már foglalkozom novella írással, és bár nem vagyok közel sem profi, de még is most egy regény írásába vágtam a fejszém. Az első fejezet amit belinkeltem, még nem 100%-os, egyszer bár átolvastam, illetve word-be nyelvi ellenőrzést küldtem rá, de lehet lesznek ennek ellenére is elütések. Tehát kérlek ezeket ne hozzátok fel hibának. Viszont szeretnék megkérni mindenkit, hogy véleményezze az írásomat. Ha tetszett, miért, és ha nem akkor annak mi volt az oka. Az, h nem tetszett mert szar, és tetszett meg jó nem fogadom el, kifejtős véleményekre vagyok kíváncsi. Főleg az építő jellegűeket várom, hisz kezdőnek mondható vagyok, de magam nem mindig látom meg a hibáimat. Kicsit hosszú, ezért sorry. :D Köszönöm mindenkinek aki elolvassa, és értékelhetően véleményezi. :)

1.

Távolból érkező üvegcsörömpölés, s egy velőtrázó halálsikoly gyilkos egyvelege törte meg a szoba csendjét. Iván zihálva riadt fel. Az iménti hang tompán visszhangzott elméjében miközben felült az ágyon. Mély sötétség ölelte körbe, hiába forgatta fejét bármerre, mindenhol a feketeség áthatolhatatlan falába ütközött mely lepelként borult volna hirtelen rá, s bekebelezve egész testét.

Szapora léptek zaja ütötte meg a fülét. Valaki a közelben futva közeledett. A sietős hang egyszer csak abbamaradt, majd vele szemben, halk nyikorgás kíséretében résnyire kinyíló ajtó, vékony fénycsíkkal hasított bele a homály végtelen gyomrába. A fénysáv fokozatosan űzte el a terem sötétséget, miközben az ajtó komótosan kitárult.

Rémült női arc jelent meg a nyílásban. Félénken kémlelt be a helyiségbe, mintha attól tartani, hogy bármelyik pillanatban valaki rávetheti magát. A barna göndör hajjal keretezett arc találkozott, az ágyon ülő értetlen tekintettel, s a félelem egy szempillantás alatt halálos rettenetté csapott át.

Váratlanul hatalmas üvegcsörömpölés támadt az ajtó túlsó oldalán. Az eddig őt bámuló nő rémült szemei kidülledtek, szája sikolyra nyílt. Majd újabb csörömpölés közepette hirtelen eltűnt az ajtónyílásból, mintha soha nem lett volna ott. Egy pillanattal később felhangzó éles sikolya méterekkel távolabbról ért oda ahol az imént állt.

Iván csipetnyi rémülettel keveredett értetlenséggel ült tovább az ágyban, és az ajtót bámulta. A riadt nő körvonalai még látszottak lelki szemei előtt. Nem értette, hogy mi történt az imént. Ki volt ez a nő? Miért tűnt el oly váratlanul? S ekkor jött rá, hogy tulajdonképpen nem tudja, hogy hol van. Nem tudja, hogy került ide, és miért. De ami a legszörnyűbb volt, ami izzó lávafolyamként terítette szét testében a félelem gyilkos tüzét: nem tudta, hogy ki ő valójában. Saját nevén kívül nem emlékezett semmire. Elméje áthatolhatatlan sötét falakba ütközött mikor megpróbált visszaemlékezni bármire is. Hosszú percekig próbálkozott kutatni, túrni, fúrni tudata blokádjait. De akárhogy igyekezett nem ugrott be neki semmi sem, ami segíthetne az emlékezésében.

Újabb félelemmel telt kiáltás tört be hozzá a falakon túlról, melyet kicsivel később egy másik követett. A hideg kirázta a hangok hallatán, és mellkasát maró félelem még erősebben kezdte szorítani parázsló vasmarkával. De az ijesztő hangok valami mást is felizzítottak lelkében. A kíváncsiság óvatosan araszolt egyre feljebb és feljebb, mígnem végül letaszította félelmét lelkének trónjáról, s kényelmesen elterpeszkedve a bársonyos ülésen, új parancsokat osztott ki.

Iván átvetette lábait az ágy szélén, csupasz talpával valamilyen lábbeli után kutatva a hideg járólapon. Észrevette, hogy jobb karján fehér kötés díszeleg. Óvatosan lefejtette a gézt, ám alatta csak a csupasz bőrt találta. Rövid kutakodás után talált egy pár papucsot, amiket felhúzott és halkan csoszogva odaosont az ajtó mögé és kikémlelt a nyíláson. Egy törött ablak bámult vissza ré szomorkásan. A keretből kiálló üvegszilánkok éles cápafogakra emlékeztető sorba meredeztek egymás mellett, miközben egy tenyérnyi fehér szövetdarabot őriztek foglyukként. Mögöttük rosszindulatú szürke hályogként borította el egyhangúságával a világot a sűrű ködfüggöny. Lassan kinyitotta az ajtót, majd elővigyázatosan kihajolva körbenézett.

Egy hosszú folyosó kellős közép találta magát. Jobbra és balra ajtók sokasága tűzdelte a falat, némelyik zárva, mások nyitva voltak. Velük szemben ablakok tucatjai mögött gomolygott a mindent elnyelő köd. A járat mindkét vége derékszögben elkanyarodott, s úgy tűnt, hogy az övével együtt így egy hatalmas U alakot formáz meg.

Egyetlen nagy lépéssel átlépte az előtte heverő üvegszilánkok sokaságát, és elindult a neki jobb kézre eső kanyar felé. Gondolatai között ismét felszínre törtek megválaszolatlan kérdései. Ki ő? Hol van? Miért van itt? Hogy került ide? De nem engedte, hogy az őt körüllengő kérdések uralmuk alá hajtsák, és végük sikerrel meggyőzte magát, hogy valószínűleg átmeneti amnéziában szenved, s jobb, ha keres valakit, aki válaszokkal szolgálhat számára.

Éppen befordult a sarkon, amikor egy kopasz fejet pillantott meg eltűnni az előtte elnyúló folyosó végében lefelé vezető lépcsőfordulóban.

- Hahó! – kiáltotta az alak után – Várjon!

Papucsa hangosan csattogott miközben az ismeretlen után iramodott. Hamar elérte a lépcsőt, és gyorsan lesietett rajta, közben ügyelve rá nehogy elessen a saját lábában. Ez a szint is hasonló felépítésű volt, mint az ahol az imént volt. A folyosó bal oldalán szürke ablakok tucatja engedtek betekintést a belső udvarra, míg bal oldalt elszórtan ajtók törték meg a fal unalmas egyhangúságát.

Különös nevetés szűrődött be a kinti szürkeségből. Iván a ködmasszát kizáró ablakokhoz lépett, és egy felé közeledő alakot vett észre. Az alig kétlépésnyi látótávolságot engedő sűrű szürkeségből egy erősen ritkuló, ősz hajú, kockás pizsamát viselő idős férfi enyhén görnyedt alakja vált ki, amint eszelősen nevetgélve, szökkenések kíséretében egymagában járta furcsa magányos táncát. Minden egyes erőtlen ugrás után, egy fordulás következett, majd mihelyst földet ért, vézna kezeivel próbálta elkapni és megízlelni az őt körüllengő szürkeséget. Mikor megpillantotta az őt bámuló férfit, azonnal abbahagyta a nevetést. Lassan felemelte görbe mutatóujját, s egyenesen Ivánra bökve, habzó szájjal zagyva, értelmetlen kántálásba kezdett. A szájából fröcsögő nyál, undorító permetként hullott alá a földre, miközben az öreg egyre hangosabban, már-már ordítva ismételgette a csak számára érthető mondókát.

Az értelmetlen áriázás mindösszesen pár másodpercig tarthatott, amikor a sovány alak hirtelen arccal előre elborult, mintha valaki kirántotta volna a talajt a lába alól. Iván nem értette mi történt, ezért egy lépéssel közelebb lépett az ablakhoz. Vad kiabálás tört be az üveg mögül, de mire odaért már csak két csontos kezet látott, melyek fűcsomókba kapaszkodva próbálnak ellenállni az őket húzó rejtőzködő erőnek. A köd mintha még sűrűbb masszává állt volna össze, olya áthatolhatatlan volt a szemnek, hogy nem Iván látta a karokhoz tartozó aszott testet. Az eszeveszett ordítozás hirtelen abbamaradt, majd a következő pillanatban halk reccsenés közepette a növények elszakadtak földbe mélyesztett gyökérzetüktől, s a kezek eltűntek a köd szürke gyomrában.

Iván félelme ismét égető tűzfolyóként lángolt fel. Mintha a kint gomolygó természeti jelenség szó szerint elnyelte volna a láthatóan elmeháborodott férfit. Csak egy pillanat volt az egész, s bár nem akart ilyesmire gondolni, de még is az elméjét körülölelő védelmi sáncokat rendíthetetlenül ostromolta egy gondolat: nem ember ragadta el az öreget!

Szipogásra, majd azt követő halk köhintésre lett figyelmes. A hang forrása felé fordította tekintetét, s egy szakállas férfi vett észre, aki idegesen lihegve vele szembe a balra kanyarodó fordulóban őt bámulta.

- Hagyjon engem békén! – kiáltotta rémült hangon a kopasz ember – Kés van nálam! – tette még hozzá, s felé vágott a levegőbe a kezében szorongatott konyhakéssel.

- Nem akarom bántani. – próbált nyugtatni Iván, és megadóan felemelte kezeit. – Csak lenne pár kérdésem.

- Hagyjon békén! – ordította ismét a másik, és elrohant.

Iván félelme és a gondolatait kísértő irtózatos gondolta azonnal eliszkolt, a remény, hogy végre valaki megválaszolhatja kérdéseit, kitisztította bensőjét. Kissé tartva az eszelős férfitől a nyomába eredt. Kénytelen volt utána menni, mert végre találkozott egy emberrel, s neki válaszokra volt szüksége. Elképzelhető, hogy az idegen nem tud egyetlen kérdésére sem válaszolni, de neki muszáj volt megpróbálnia.

A sarkon túl a folyosó még hosszan folytatódott a következő fordulóig. Nagyjából középen jobb oldalt egy beugró állt, mely fölött egy tábla volt felfúrva, amire fehér alapon nagy piros betűkkel a VÉSZKIJÁRAT szó festettek fel. Halk motoszkálás, és érthetetlen morgás érkezett innen. Iván itt találta meg a férfit amint az éppen a nagy kétszárnyas ajtón próbálgatta kulcscsomóját.

- Takarodjon innen! – kiáltotta nem kevés rémülettel a hangjában a kopasz alak, mikor észrevette a felé közeledőt.

- Nem akarom bántani. – mondta Iván, s ismét felemelte mindkét kezét – Nem tudom miért, de nem emlékszem semmire sem. Nem tudom, hol vagyok, mi ez a hely, ki vagyok én, és miért nincs itt egyetlen ember sem magán kívül. És nem bírom megmagyarázni, hogy mit történt az imént azzal a szerencsétlennel ott a belső kertben! Ez az egész olyan mint egy rémálom!

Az ősz szakállú férfi mosolygott. Arcszőrzetének eredeti színét még itt-ott fel lehetett fedezni. Kopasz feje csillogott az izzadságtól, miközben felemelte kését.

- Rémálom, - ismételte Iván után – igen ez az egész csak egy rémálom!

Majd maga elé bámulva, a semmiben halkan kuncogni kezdett.

- Mindenkit elvisznek. – motyogta magában – Maga… - de inkább elharapta a mondat végét, s a földre köpött - De engem nem! Hisz ez csak egy átkozott rémálom, amiből fel kell ébrednem! – kiáltotta egy pillanattal később, s egyetlen határozott mozdulattal elvágta saját torkát.

Iván azonnal a haldokló férfi segítségére sietett. Kezével próbálta elállítani a torokból gejzír módjára feltörő vért, ám az a következő másodpercben már új utat talált magának az ujjai mellett. A férfi szájából bugyborékolva tört fel a vér, miközben riadtan bámult a rajta segíteni próbálóra.

A haláltusa nem tartott sokáig, s az idegen teste egyetlen erőtlen rándulás után ernyedten hevert Iván karjai között, aki az egészből nem értett semmit. Miért ölte meg magát? Mit jelent, amit mondott? „Mindenkit elvisznek.” Kik visznek el mindenkit? Hol van a többi ember? Újabb kérdések áradata árasztotta el elméjét. Újabb rejtélyek, amikre nincs válasz.

Óvatosan a földre tette a testet, majd beletörölte kockás pizsamájába véres kezét. Ekkor vette észre, hogy ugyan olyan ruhát visel, mint az idős az a hibbant öreg. De még is miért? Mi a kapcsolat közte és vézna idős ember között?

Kinézett a kijárati ajtó üvegén, de kint továbbra sem látott semmit csak a sűrű szürke gomolygó ködmasszát. Felvette a földre ejtett kulcscsomót, és sorra próbálta a kulcsokat. A harmadik halk kattanással kinyitotta a zárat, s az ajtó kitárult előtte, ő pedig kilépett a szürkeségbe.

Az épület udvarán találta magát. Tőle két méterre magas drótkerítés futott végig mindkét irányba. A drótháló határként húzódott közte és a külvilág között. Úgy döntött balra indul, s követi a kerítést. Miközben sétált különös hangfoszlányok elgyengült maradványai jutottak el hozzá. Nem tudta behatárolni, hogy mik lehetnek azok, de úgy vélte, mintha minden irányból jönnének. Pár perc után egy árnyat pillantott meg a túloldalon. A láthatóan kistermetű alak mintha valamit a földön matatott volna. Iván már nyitotta a száját, hogy odakiáltson neki, de meggondolta magát, nem akarta elijeszteni azzal, hogy rákiált, inkább lassan közeledett hozzá.

Remény halovány szikrája pislákolt fel lelkében. Mindennél jobban vágyott az őt kínzó kérdések válaszaira, ám még az imént felizzó meleg fényt, rideg árnyak takarták el. Az átélt eseményekből táplálkozó félelme, szövetkezett undok fantáziájával, s most közös erővel ostromolták az ép elméjét védő roppant falakat. Hiszen mi van akkor, ha az-az árny, ott előtte valami szörnyűséges rémálom torzszülött teremtménye, mely átszökött a való világba? Oly valószerűtlen volt ez, és még is oly valóságosan jelent meg lelki szemei előtt, hogy nem tudta elűzni a gondolatot. Egy pillanatig engedett gyermekded fantáziájának, s megmeredve állt, az előtte lassan kibontakozó árnyat bámulva. De végül erőt vett magán, s tovább indult. Hiszen szörnyek nincsenek! Mindenre van tudományos, ésszerű magyarázat.

Amikor olyan már két méteres távolságba volt, akkor vette csak észre, hogy az apró alak a kerítés túloldalán, csak egy egyszerű, riadt kutya. Ekkor váratlanul éles nő sikoly törte át a köd szürke falát, amitől az eb megriadva eliszkolt. Ahogy Iván ott állt, s maga is megborzongott a hang hallatán, hirtelen emlékek áradata rohanta meg. Szörnyűséges, vérfagyasztó emlékek, melyek lehet jobb lett volna, ha soha nem törnek felszínre.

Viszont ami igazán megrémítette az nem a mélyen eltemetett tudás ódon kriptáiból kiömlő förtelem volt, hanem az a képtelen dolog, hogy nem csak a saját önnön tudatának egy elveszett szelete tért vissza, hanem valaki másét is birtokolta már. Valaki, aki végig vele volt, akinek a szemszögéből saját magát látta a képek zuhatagában mely elméjére ömlött.

Ez lehetetlen, elképzelhetetlen, megmagyarázhatatlan és szinte felfoghatatlan volt számára, hogy egyszerre két lény tudása térjen vissza hozzá. De még is volt valami hátborzongatóan ismerős benne. Mintha még se lenne annyira idegen e másik tudat. Mintha ismerné ezt a valakit, aki olyan mintha ő maga lenne, de még sem. Sőt ez a teremtmény nem is valaki, hanem valami. Hisz emlékei, gondolatai kezdetlegesek és közel sem olyan szinten összetettek voltak, mint az övé. Nem emberi emlékek keveredtek sajátjai közé.

Az elméjét körüllengő homályból, lassan egy kutya képe vált ki...