Mit gondoltok a zombi apokalipszis novellámról?

Nyugodt, társalgós részlet. Csak gondoltam megosztom veletek, eldöntöttem hogy addig töltögetek fel részleteket míg azt nem mondja rá valaki (élményt illetően, a helyesírás, stilisztikai hibák LASSAN de javulnak) hogy perfect. Persze ilyen max egy lesz akinek feltétel nélkül tetszik, de remélem hamar eljön.

Clark erős fejfájással tért magához. Hirtelen azt sem tudta hogy hol van. Még két évvel a földre szabadult pokol eljövetelét követően is voltak rémálmai. A mostani, ahogy a rengeteg jéghideg, hófehér kéz rátapadt végtagjaira egyáltalán nem volt kellemes. Persze mutasson egy olyat az ember ami az volna a rémálmok közül. A föld alatt kialakított rejtekhely tökéletesen funkcionált. Ő, Daniel, Jack és Susan remekül megvoltak itt. Pontosabban a saját körletükben, ami négy főre volt kialakítva. Erre volt elegendő ellátmányuk. Sosem volt olcsó bekerülni egy ilyen helyre, de két hónapnyi spórolás után sikerült annyi ételt, gyógyszer és fegyvert felhalmozniuk hogy beengedjék őket. Azzal hogy ezt kiváltották maguknak már semmi gondjuk nem lehetett, legfeljebb az hogy minden héten öt fejadagot kellett leadniuk „lakbér” gyanánt. Ezt persze mindenki máshogy nevezte. Volt aki uzsorakamatnak hívta, volt aki egyszerűen csak a végtelen törlesztés újabb darabjának. A katonai bunkerek, metróállomások, elhagyott pincerendszerek mind ilyenek voltak. Nem lehetett olyat találni ami ne lett volna valaki kezében, s az illető ne kért volna sok-sok ellátmányt azért hogy ott lakhasson valaki. Persze a magas ár mellett rendkívüli biztonságot is kapott az illető.

Clark felült az ágyban. Hatszor hat méteres szoba. Egy íróasztal, négy ágy, egy szakadt kanapé és két fémből készült szekrény. A csupasz, szürke betonfalak semmiféle szeretet vagy melegség, otthonosság illúzióját nem keltették. A többi berendezésre sem tudta volna ezt mondani, minden tekintetben lehangoló volt a sok, különböző elhagyott házból és lakásból összeszedett berendezés, mert persze azt maguknak kellett lehozniuk ha akartak valamin aludni. A vaskos fémajtó mellett ott ült a kanapén Daniel és éppen egy cigarettára gyújtott. Susan az egyik fémpolcon pakolta, osztotta szét az aznapra szánt étel fejadagokat, Jack pedig töltényeket illesztett a két kilenc milliméteres pisztolyuk tárjaiba. Ez volt mindenük. Két tálca konzerv, több rekesz ásványvíz, üdítők, a ruháik amik rajtuk voltak, a fegyverek és kétszáz-egynéhány töltény. Ezen kívül semmit sem tudtak maguknak összeszedni. A két év rettenetesen hosszú volt, és még most is csak az volt az eredménye hogy rengeteget szenvedtek, de volt egy állandó és biztonságos lakóhelyük. Persze ha fontosabb személy érkezett ide náluk akkor könnyen kipaterolták a lakosokat az ilyen helyekről. Sokszor jöttek ilyen esetekben a gyilkosságok hol az egyik, hol a másik oldalról, mikor a lakók ököllel akarták megvédeni a drága lakhelyeiket melyek áráért vérrel dolgoztak meg.

- Ideje volt már hogy felkeltél! – Szólt oda Jack Clarknak, s elejtett egy töltény.

Szitkozódva hajolt le érte, majd egy pillanattal később Susan szólt hozzá.

- Megint beszéltél álmodban. – Morogta komoran, majd megfordult egy fél literes ásványvízzel a kezében. – Minden rendben van mostanában? Minden éjszaka, vagy mindegy is mikor alszol beszélsz magadban…

- Semmi bajom. – Nézett Clark Susan kék szemeibe, majd megvakarta az erős, érdes szakállal borított arcát.

- Azt mondják néhány sétáló összegyűlt a felső északi kapunál… - Morogta bele a beszélgetésbe Daniel.