Mi a véleményetek erről a rövid novelláról?

Égi őrszem

Az élet addig szép, míg kitartásunk van hozzá. Elröppentek felettem éveim, de boldog vagyok. Ti fiatalok, miért tettétek ezt?!

Éppoly koros történetet mesélek most el, mint amilyen én is vagyok. Kicsiny faluba születtem, szerény emberek neveltek, óriási odaadással. Elértem életem azon szakaszába, melyben már képtelen voltam parancsolni szívem édes vágyainak. A szerelem teljesen elöntötte lényemet. Óh, az a bizsergető érzés, mely kilátástalan óráinkat is bearanyozza! Hová tűnsz, miért kell mindennek véget érnie?!

El kellett fogadnom, egyetlen választottam magamra hagyott engem a reám zúduló földi pokolban. Ő odafentről óvott, de én idelenn a sötétség rabja lettem. Lelkem pokoli vérebek szaggatták, és nem láttam más megoldást: együtt akartam lenni vele a végtelenben!

A falu végén állt egy cseresznyefa. Nem volt ám az átlagos teremtés. Gyümölcsétől a madarak vidám dalra keltek, majd élettelenül hulltak az avarba. Az emberek mély mámorba estek, majd lassuló sóhajtásokkal távoztak testüktől.

E fát mély tisztelet, és félelem övezte. Elpusztítani senkinek sem volt mersze, az épeszű ember inkább messziről elkerülte. Ha végtelen, fullasztó gyászban évődünk hát bolondok lennénk?! Sokan keresték az ismeretlen nyugodalmat, leginkább fiataljaink. Én is közéjük tartoztam.

Egy holdfényes éjszakán kiszöktem szerető fészkemből, hogy meglátogassam remélt gyilkosomat. Az a vastag törzs, és hatalmas lombkorona azonnal bűvkörébe ragadott. A hamuszürke, húsos gyümölcsök szinte vágyódtak ajkaim után. Letéptem egyet, és vártam. Szívem cselekvésre ösztökélt, de elmém kétségbeesett harcot vívott vele.

Hűvös szél támadt. Megremegtem. Testem kifulladt a benne dúló csatározástól. Lábaim elernyedtek, s a földre rogytam.

Szemeimet különös fénycsóvák ostromolták: a reggeli napsugarak. Mintha ugrottam volna egyet az idő rögzült folyamában. A fejem nyilamlott, és bíztam a csodában. Hiába, holt kedvesem üdvözlő csókjai elmaradtak. Már kaptam volna egy gyümölcsért, amikor görcsbe rándult a gyomrom. Mintha valami, vagy valaki meg akarta volna akadályozni esztelen cselekedetemet. Nem adtam fel, s végül megkaparintottam egy halálhozót. Sima, csillogó felszínén nem a saját, hanem szerelmem aranyló orcáját pillantottam meg. Fülembe csengtek szavai: Élj, ahogyan én nem tehettem!

Zokogni kezdtem. Az őrangyalom megmutatta nekem a helyes utat. El kellett rajta indulnom. Úgy éreztem, a cseresznyefa alatt hagytam szívemet.

Az idő mindent a helyére tesz. Napok, hónapok, évek- végtelen gyötrődés, ugyanakkor egyre közeledő fényesség. Lelkem lassacskán kikeveredett sötét alagútjából.

Ő bennem élt tovább, sohasem engedtem el. Hiszem, hogy Ő vezetett el későbbi nagy szerelmemhez, majd feleségemhez. Érzem, hogy Ő is büszkén szemléli gyermekeimet, unokáimat. Tudom, hogy Ő mindvégig oltalmazott minket. Megtaláltam a boldogságot, hisz élhettem! A kettő bizony együtt jár. Hiába a fullasztó mocsár, ha mindig vannak körülötte segítő kezek. Csak feléjük kell nyúlni, és bízni.

Én bíztam az emberi jóságban. Jól tettem.

Gyermekeim, unokáim, vigyázunk reátok idefentről!