Mit gondoltok erről az írásról?

Egy nagyon kedves barátnőm elkezdett írni egy történetet és én szívesen olvasnám a folytatást. Érdekelne hogy más is így van-e ezzel vagy csak én vagyok nagyon elfogult :) mert az is előfordulhat, de szerintem érdemes folytatnia.

Íme az iromány:

Szerintetek gáz, ha már az első nap balhézok!? Ááá... csak egy kicsit.

Még két mondata van ennek az idegesítő kis k××vának és a következő pillanatban az orvosi szobában találja magát!

-K××va any@dat! – tévedtem. Ez volt az utolsó mondata! Körülöttünk diákok. Mindenki csendben figyeli Miss Iskola Királynője vs. Új Lány vitáját. Ilyenkor bezzeg nincs itt egy tanár se...!

Belenézek Dzsenifer világosbarna szemeibe. Fogva tartom a pillantását.

-Ismételd meg! – hangom hideg, érzelemmentes. Idegesen kapja el a fejét. – Gondoltam. – azzal hátat fordítok neki és már alig öt méterre vagyok a lépcsőtől amikor... valaki megrántja a hajamat. Erősen húzza, amíg felfele nem nézek. Dzsenifer. Ezt nem kellett volna! Jobb könyökömmel gyomorszájon vágom mire elengedi a tarkómnál szorongatott tincseket. Megfordulok és egy olyan szépet behúzok neki balról, hogy azt még a legtöbb fiú is megirigyelné. Elterül a padlón, a halántékát fogdosva kezd el bömbölni.

-Mi folyik itt!? – hallom a hátam mögül a rekedtes női hangot. – Melinda! Mit képzelsz magadról!? – Margit tanárnő odaszalad a síró Dzseniferhez és úgy vigasztalja, mint egy óvodást. – Semmi baj drágám! – súgja neki, majd felém fordul. – Te pedig takarodj az igazgatóhoz! – úgy bámul rám, mint ha szörnyeteg lennék. Körbe nézek. Csak ilyen pillantásokat kapok. Teljes erőből beleütök a mellettem lévő fém szekrénybe és egy „b@sszátok meg” kiálltás után elrohanok a lépcső felé...

-Mire véljem ezt Melinda!? – kezdi az igazgató. Össze fonom a karomat (nem törődve megzúzódott ujjaimmal) a mellem előtt és kifejezéstelen arccal nézek vele farkasszemet. Három másodperc után zavartan kapja el a fejét, majd folytatja. – Felhívott Dzsenifer édesapja. – lazán megvonom a vállamat. Aladár tanárúrnak elkerekedik a szeme. – Felakart jelenteni téged a rendőrségen! – néz rám hitetlenkedve. Szigorúan előre szegezem a tekintetemet. Gondolom észrevette, hogy roh@dtul nem érdekel mivel fenyegetőzik. Már háromszor volt dolgom a rendőrséggel és a szüleim teljes mértékben elsimították az ügyet. A saját érdekükben, negyedgyére is megoldják majd. – Melinda! Te egy ritka tehetség vagy! Nem pazarolhatod az energiádat holmi dühkitörésekre! – ó valóban!? Dühkitörés!? A nyolcad részét nem láttad még az igazi énemnek s××gfej! – A előző iskoládból átküldték a mappádat amiből sok új dolgot tudtam meg . – vált hirtelen hangnemet. Hogy az a jó büdös... – Mindketten tudjuk Melinda! A dobogó tetejére születtél!

- NEM! – előre dőlve rácsapok az asztalára ököllel. – Engem nem fog kihasználni! Nem fogom megtömni a zsebét pénzzel! – kiálltok rá idegesen. Valami gonosz mosoly/vicsor félére húzza a száját, majd felém fordítja az előtte lévő lapot aminek a tetején álló nyomtatott betűkkel a „szerződés” szó áll. – Mi ez?

- Egy szerződés. – dühösen meredek rá, de most sem néz a szemembe. – A Karácsonyi Táncversenyről. – az utolsó szó hallatán felpattanok a székből és ráordítok.

- Hogy micsoda!? – Ki. Fogom. Nyírni.

- Nyugodj meg Melinda! – csitítgat, mert valószínűleg kihallatszik a hangom a folyosóra, de jelenleg pont lesz@rom!

- Dehogy nyugszok! Én nem táncolok! Engem rajztagozatra vettek fel ide! – világosítom fel, ha esetleg nem tudna róla.

- Én vettelek fel rajztagozatra. – közli önelégülten. – De aztán megkaptam a mappádat. És ez mindent megváltoztatott! Ilyen tehetségeket akárcsak te, nem szabad rejtegetni! A legtöbbet kell kihozni belőlük! – mintha egy tárgy lennék, amit el lehet dobni ha meguntál. Hirtelen ér a felismerés. A torkomban hatalmas gombócot érzek, a szememet égetik a könnyek.

- Úgyse írom alá... – mondom rekedten.

- Ez esetben elintézem, hogy a húgodat ne vegyék be egyik társulatba se, és később se tudjon elhelyezkedni néptáncra szakosodott iskolába. – jelenti ki határozottan.

- Azt nem teheti... – suttogom a döbbenettől remegő hangon.

- Dehogy nem! – mondja ki büszkén. – Én mindent megtehetek Melinda! Gazdag vagyok és befolyásos! Ezt ne felejtsd el, amikor aláírod a megállapodásunkat! – vigyorog rám. Elkapom a pillantását és minden erőmet összeszedve, hűvös hangon szólalok meg.

- Csatát nyert, nem háborút. Maga meg ezt ne felejtse el! – felkapva a táskámat kirontok az igazgatóiból, mit sem törődve Aladár tanárúr kikerekedett szemeivel.

Az ajtó becsapódik mögöttem, mire az egész folyosó elhallgat. Körbe nézek. Ismét azok a megvető pillantások. Elindulok a kijárat felé, mire a portás bácsi szó nélkül kinyitja nekem a kaput, én pedig emelt fővel sétálok ki rajta.

Ennyi lenne. Nagyon köszönöm annak aki végig olvasta és ír is róla valamit :)