Mit gondoltok erről az írásról? Jelzem, ez csak a nyers szöveg, átírás még nem történt. Eegyik dark-fantasy regényem kis részlete (nem farkasos-vámpíros, nem démon vs. Angyalos). Pozitívum? Negatívum? Vélemény?

Gonoszság vibrált az erdő sötét mélyének levegőjében

- Már közel járok – biztatta magát Dezda Mester. - Csak még egy nekifutás. Ha idáig eljutottam, most már kiderítem mi ez. Még ha bele pusztulok is.

Épp feltápászkodni készülődött az őrfa tövétől, amikor valami furcsa hang ütötte meg a fülét. Nem hallotta jól, és a szél is hamar elsodorta, de mintha valamiféle morgás lett volna. Pár másodpercig még fülelt. Semmi. - Biztosan képzelődtem – gondolta. Fölállt, rendbe szedte magát, és mély levegőt véve felkészült az újabb összecsapásra, a megőrült anyatermészet ellen. Kilépett az őrfa mögül, de abban a pillanatban vissza is ugrott, és hátát a törzsnek vetette. Tőle úgy húsz lépésnyire, mintha egy árnyékot látott volna sétálni a fák között. Talán csak az elmém játéka az egész. Kimerült vagyok, és sötét van.

- A fenébe is! Mikor lett belőled ilyen anyámasszony katonája?! Szedd már össze magad, te vén bolond!

Ekkor ismét meghallotta. Most már tisztán kivehető volt a morgás, ami sajnos nagyon is ismerősen hangzott. Találkozott már ezzel a hanggal egyszer, bár akkor sokkal messzebbről hallotta. Csak később tudta meg, hogy mi is volt az, és most minden porcikájával azért imádkozott, hogy ne legyen igaza. Letérdelt a gyökerek közé, és kilesett a fa mögül. Valóban ólálkodott valami a közelben. Úgy látta, egy négylábú teremtmény az. Mikor az árnyalak kilépett a bokrok mögül, a sötétség ellenére is fölismerte a sziluettet. A lény Dezda felé fordította a tekintetét, mire a mágus gyorsan visszahúzta a fejét a gyökerek takarásába. Úgy volt ahogy sejtette. Egy éjfarkas. - A francba! Miféle őrült játékot űz velem a sors? – villant át rajta a kérdés. - Azért azt a „ha bele pusztulok is” dolgot nem gondoltam ilyen komolyan.

Tudta, hogy túlságosan le van gyengülve ahhoz, hogy megküzdjön a fenevaddal, ami akkora volt, mint egy kifejlett medve, de sokkal jobban örült volna, ha tényleg egy medve az. A mágus úgy gondolta, biztosan az időjárás, és a sötétség zavarta meg, mivel az éjfarkasok csak este vadásznak, és nappal kifejezetten rosszul látnak. Jelen körülmények között viszont tökéletes gyilkosok. A szél a teremtmény felől fújt, így nem fedezte még fel a varázslót. De ez csak idő kérdése volt. Nem lapulhatott itt sokáig a gyökerek között és tudta, hogy menedéket kell keresnie, ha életben akar maradni. Hunyorogva körbe nézett, de nem sok mindent látott. Balra, úgy harminc méternyire, egy hatalmas, földből kicsavarodott őrfa körvonalait látta kirajzolódni, aminek nagyon megörült. Az őrfák egymásba fonódó, sűrű ágait, mindenhol, fél emberkarnyi, sőt néha még nagyobb tüskék is borították. Egy ekkora állatnak lehetetlen volt átvergődnie rajta anélkül, hogy felnyársalja magát. - Ha sikerülne elérnem azt a fát, és bemásznék az ágak közé, akkor lenne esélyem – gondolta. - Igen. Azok a tüskék megvédenének.

Mélyeket lélegzett, hogy összeszedje a bátorságát, ami el is illant, mikor felfogta, hogy mekkora távot is kell megtennie. Egyáltalán nem volt ínyére, hogy versenyt fusson egy éjfarkassal, de nem tehetett mást. Végül erőt vett magán, és oldalazva, lassan kikúszott a gyökerek közül. A lény háttal állt, majd lehajtotta rusnya fejét egy pocsolyához, és bőszen lefetyelni kezdett. Csak tizenöt lépés választotta el őket egymástól.

- Itt a lehetőség!

Fölpattant, és futásnak eredt. A fenevad meghallotta, és azonnal üldözőbe vette. Dezda lábai sajogtak az eddig megtett úttól. Sáros és vizes ruhái, mázsás súlyként nehezedtek a testére. Rohant ahogy csak bírt, minden megmaradt erejével. Combjaiba, mintha ezernyi tűt döfködtek volna megállás nélkül, a szíve majd ki ugrott a helyéről. A hátába és derekába is fájdalom nyilallt. Már félúton járt, amikor egy pillanatra hátra lesett, de meglepetésére, semmit sem látott. Az éjfarkasnak nyoma veszett, de Dezda mégsem állt meg. Tisztában volt vele, hogy ravasz jószágok, és csak úgy, nem hagynak futni egy prédát. Már majdnem elérte a kidőlt fát, a vadállat azonban oldalról csapott elé, és útját állta. Mintha tudta volna, hogy az őrfához igyekszik. A mágus megtorpant, nem sok hiányzott hozzá, hogy el is essen. Szemtől szemben álltak egymással. A hatalmas állatnak fekete, rühes bundája volt, mely itt-ott foltokban hiányzott, és csak a sebes, gennytől ragacsos bőre látszott. Farka hosszú volt, akár a patkányoké. Legalább kétszer olyan hosszú, mit maga az állat, és a betegségtől már szinte teljesen szőrtelen. Izomtól duzzadó lábain félelmetes karmok csillogtak. Terpeszben állt. Fejét a földnek szegve, vörös szemével Dezdára meredt. Megnyúlt pofája félig nyitva volt, vicsorított, és morgott. Állkapcsának minden mozdulatára genny fröccsent az állán tátongó kelésekből. Voltaképpen, külsőre egyáltalán nem hasonlított egy farkasra.

– Gondolom, ha eldobok egy botot, nem szaladsz utána – mondta ironikusan, és kezdett belenyugodni, hogy itt most véget ér az útja.

A fenevad tett egy lépést erőre, s közben le sem vette a szemét a mágusról.

A varázsló fújtatva, két kézzel támaszkodott botjára. Mindent egy lapra kellett föltennie.

– Jól van kutyus. Akkor táncoljunk – lihegte –. Ne hidd, hogy könnyen adom magam!

Tudta, hogy az állat nem érti, mégis jól esett kimondani ezeket a szavakat. A lény, egyre nagyobb hévvel hörgött, és morgott. Még egy lépést tett a varázsló felé. Dezda, összeszedte minden bátorságát és erejét, fejére húzta a csukját, bal lábát hátrébb helyezte. mágusbotját erősen szorította jobb kezével, majd lassan a fenevad felé mutatott vele.

– MIRE VÁRSZ, ÁTKOZOTT! – ordította teljes erőből, mire a bestia támadásba lendült.

Egyetlen ugrással akarta leteríteni a férfit. Félre ugrott, de a farkasnak így is sikerült felhasítania Dezda jobb combját. A biztonságot jelentő menedék nem volt túl messze, de már nem gondolt arra, hogy menekülni próbáljon. Tudta, hogy ha hátat fordít neki, akkor azonnal vége. A szörnyeteg egy szempillantás alatt visszafordult. Ismét támadni készült. Hosszú farka össze-vissza tekergett, az állkapcsát csattogtatta, a szájából nyál és sárgás váladék keveréke fröcskölt.

A mágus védekező helyzetbe állt. Csizmáját sár, és vér áztatta. Alig bírt talpon marad­ ni, s jól tudta, hogy egyetlen esélye lesz csupán. Most, hogy a bestia már nem állta el az őrfához vezető utat, nem engedhette, hogy ismét a fa elé ugorjon. Még egy támadást biztosan nem élne túl. A végletekig kifáradt. - Csak ezt az egy igét bírd még ki vénember – gondolta magában. A bestia izmai megfeszültek, erre Dezda lecsúsztatta kezeit a bot végéhez. Úgy fogta, mintha egy hosszúkardot markolna. Teste remegett a fáradtságtól, combjában pedig lüktetett a fájdalom. A farkas elrugaszkodott.

– Khorne, de vetum – mondta halkan, mire a mágusbot kék fénnyel felizzott a kezében.

A teremtmény már a levegőben volt. Pofája nyitva, harapásra készen. Dezda meglendítette a fegyvert, mire boton egy kékes szikra cikázott végig, a szörny pedig felvisított.

Irdatlan erejű volt a csattanás hangja. Mintha egy sziklába csapott volna a mennykő. A bestia hatalmas feje, a sáros földbe csapódott, s a varázsló érezte ahogy az ütéstől elrepedt az állat állkapcsa. Még háromszor perdült meg a földön, mire egy fának vágódott. A sárban fetrengett, és nyüszítve rázta a fejét. Még mindig életben van. Túl kevés volt már az erőm – gondolta. Elindult az őrfa irányába, de az utolsó métereket már botladozva tette meg. A fenevad vinnyogva, és fájdalomtól küszködve próbált lábra állni, miközben Dezda, utolsó tartalékait is latba vetve bekúszott a terebélyes, tüskés lombozat közé.

Szorosan fonódtak egymásba a görcsös, tekervényes ágak. Nehezen tudott közéjük férkőzni, de végre biztonságban tudhatta magát, legalábbis egy kis időre biztosan. Már az ájulás környékezte. Kínzó sebére pillantott, melyből lassan csillapodni kezdett a vérzés. Fellélegezve állapította meg, hogy nem annyira vészes, mint azt elsőre hitte. Elővette a vászontarisznyát, és a korábban összegyűjtött levelekből és növényekből kiválasztott néhányat. Jobb híján tenyerével, amennyire csak tudta összedörzsölte őket, és fogait össze szorítva, sziszegve a sebbe nyomkodta. Előkotort egy kis üvegcsét is, amiben valamilyen nyálkás állagú folyadék volt. Ráöntötte, majd a köpönyegéből szakított vászoncsíkkal erősen körbe kötözte. Hátradőlt. Bármit megadott volna most egy kiadós alvásért, de ébren kellett maradnia, hiszen ádáz ellensége még mindig ott vonaglott a sárban, tőle nem messze, és ki tudja nem lesz e képes újra talpra állni.

Már legalább fél órája feküdt a lombok között, de lehet, hogy megvolt egy óra is. Ebben nem volt biztos. A napot nem látta az eget takaró viharfelhők miatt, sőt, mióta ennyire közel került az örvény közepéhez már a felhőket se nagyon.