Itt egy kisebb részlet az egyik könyvemből amit nemrég kezdtem el írni. Mi a benyomásotok a főszereplőről és magáról az egészről? Mi a véleményetek róla? A fő téma YA és időutazás. A főszereplő fiú és tizenhét.
– Mit keresel itt? – kérdezte Uraiah döbbenten Elliottra nézve.
Elliott bocsánatkérően nézett Noahra. – Próbálom megakadályozni hogy ne jöjjön annyit utánad, oké? – kérdezte kedvesen.
Uraiah nem lepődött meg, arca érzelemmentes maradt. Ivan és Elliott egy osztályban voltak, mellesleg a legjobb barátok. Habár az már kérdéses hogy Elliott bárkire is oda tudna figyelni.
– Ha ide is jön nem lesz baj. – mondja még mindig hátat fordítva nekik. Megadóan behunyta a szemét és Uraiah tudta hogy hazudik. Baj volt hogy itt van. Nem akarta hogy Ivan itt legyen.
A régi énje most felállt volna a székéből és azonnal kiállt volna a barátjáért. Elmondta volna mindennek Ivan–t amiért megcsalta és kihasználta Noah–t. De nem csak miatta, a régi Uraiah bárkiért megtette volna ezt. Nem hagyta volna hogy bármi rossz dolog megtörténjen ugyanis gondolt másokra is. Az az Uraiah bármit megtett volna hogy boldognak lásson másokat. Az az Uraiah képes volt érezni. Képes volt nevetni.
Az az Uraiah rég meghalt.
Szóval most hátradőlt a székében és nem tett semmit. Az égadta világon semmit és ez jólesett neki. Remegő kézzel a mellkasához nyúlt. A düh mindig próbált felkúszni a gerincén. Sötét, gomolygó mérges gáz, amely robban akár egy jó kézi gránát.
Undorodott magától.
Elkezdett számolni hogy lenyugodjon. Egy. Legszívesebben széttörné a nyakláncot. Kettő. Legszívesebben addig ütne valakit amíg lélegzik. Három. Legszívesebben meghalna. Négy. Hazugság. Öt. Legszívesebben élne. Hat. Ez is hazugság. Hét. A legszívesebben eltüntetné a düht. Nyolc. Hazugság. Kilenc. A düh miatt tud életben maradni, még akkor is ha már nem engedheti ki. Tíz. Legszívesebben széttörné a nyakláncát. Legszívesebben addig ütné valamivel amíg darabokban nem lenne és soha az életbe nem lehetne összerakni.
Egyszer már megpróbálta összetörni. Többször is megpróbálhatná. Akár az élete végéig is próbálkozhatna.
Felnevetett.
Ez vicces.
Az élete végéig.
Bernard bezárta Uraiah mögött az ajtót, ő pedig beljebb menve a nappaliba meglátta ahogy Darion a kanapén ülve olvasott egy vastag könyvet. Azonban amikor meglátta Uraiah–t, eltette és intett neki hogy üljön le az előtte lévő fotelba.
Uraiah tudta mi lesz az első kérdése.
Darion hátra tette az egyik kezét.
– Hány ujjamat mutatom? – kérdezte felvonva az egyik szemöldökét. Uraiah hidegen elmosolyodott.
– Nem tudom és nem is fogom soha megint. – válaszolta, de Darion mintha meg sem hallotta volna.
– Hat. – mutatta meg és nagyot sóhajtva hátradőlt. Uraiah mindig úgy látta hogy az egyetlen ember aki egyáltalán megközelíti az ő fáradtságát és figyelmességét, az Darion.
A tizenkét éves kisfiú felnézett ég kék szemével a rövid, szőke haja mögül, ami szép tincsekben keretezte arcát.
– Nem tudom hogy meddig folytatod ezt. – jelentette ki őszintén. Uraiah felciccentett. – Már fél éve ezt csinálod. Árnyéka vagy önmagadnak.
Uraiah behunyta a szemét és megszorította az orrnyergét. Már megint itt tartanak. Mindig itt tartanak.
– Nem fogom többet használni a nyakláncot. – már a gondolat is mérges gázt telített a testébe. – Soha többet.
– Pedig eléggé szeretted abban a fél évben használni.
Uraiah megrezzent és ökölbe szorította a kezét. Valóban nagyon sokat használta akkor. Minden egyes apró dologra felhasználta. Egy nap vagy tízszer.
Na és mi lett az eredménye?
A szájában valami keserűt érzett, ahogy a mellkasában is valami szorítót. Hidegen elmosolyodott és kinyitotta a szemét.
– Nem használom többet. – találkozott a szürke szeme, Darion kékjével.
A kisfiú vigyorgott, de nem érte el a szemét.
– Régen mindenki miatt és magad miatt is használtad. – a hangja érdes. – Most? Kiveszed egyáltalán a pólód alól? – a szeme üvegessé vált. – A tudomány és a világegyetem nevében is mondom Uraiah, nagyon elpazarlod amit kaptál. Nagyon.
Uraiah hirtelen azt érezte mintha az egész bensője megfagyott volna. Darion tudott a legtöbbet róla, de azt az egy dolgot nem mondja el neki. Nem fogja.
Soha.
– Nem használom többet. – jelentette ki ellent nem tűrő hangon és hátradőlt a székében.
Darion tekintete mindig zavarta. Általában nem gond ha bámulják, de ha Darion teszi elkapja egy ilyen furcsa érzés. Ő az egyetlen aki tudja a titkát a nyakláncról és ijesztő a tudat hogy a kisfiú tökéletesen érti hogy Uraiah mire lenne képes vele ha használná.
De nem fogja. Többé már nem.
– Fogalmam sincs miért hagytad abba a használatát. – persze hogy nem tudja. Ki sem tudná találni. – De ha nem is akarod újra használni, nem hiányzik? Egy kicsit sem?
Megint megrezzent. Darion sosem értheti meg, sosem fogja. Senki sem.
Felállt a fotelból és az ajtó felé fordulva elindult, rá sem nézve Darionra.
– Összeszedhetnéd már magad Uraiah. – szólalt meg mögötte Darion, mielőtt még a kilincshez nyúlhatott volna. – Néha nem bírom nézni mi lett belőled.
Uraiah kilépett a szobából és úgy becsapta maga mögött az ajtót hogy visszhangzott.
válasza:Attól függ, mire szánod?
Én író vagyok, de közel sem jó író, viszont élvezem az írást, számomra szórakoztató. Aztán, ha kész van, végigolvashatom azt a könyvet, ami 100%-ban az én ízlésemnek felel meg. Nem áll szándékomban publikálni, nem is tudnék, hiszen, mint említettem, nem vagyok elég jó hozzá.
Ha te is "magadnak" írsz, kedvtelésből, akkor jó lesz. Ismered a történetet, tudod, miért azt a nevet szeretnéd, és az írói stílusod megfelel a saját ízlésednek. (Bár javasolnám, hogy vesszőket azért használj. Kicsit bántotta a szemem, hogy nem használtál vesszőket.)
Tekintve, hogy kiraktad ide, valószínűleg meg szeretnéd osztani másokkal, ez esetben csiszolnod kéne rajta. A rövid olvasás alatt állandóan össze voltam zavarodva, egyrészt, nem tudtam, miről is szól?
Másrészt, sose tudtam, ki kicsoda. Lehet ennek az az oka, hogy egy középről kiragadott részletet olvasok, de nem kaptam semmi jellemzést, semmit, ami miatt emlékeznék a karakterekre. Arról nem is beszélve, hogy sokszor nagyon zavaros volt számomra, nem tudtam, hogy most akkor ki, mit, kinek, miért? A vesszőhasználatot említettem az előbb, most is szólnék érte - engem nagyon zavar.
"Nem tudom és nem is fogom soha megint." Az ilyen mondatokra ügyelned kéne - számomra nem világos, mit írtál. Annyit értek, hogy nem tudja, hány ujjat mutatott, de hogy mi "nem is fogom soha megint", azt nem (és nem is értem, mit akartál írni).
Egy tipp tőlem, amit vagy megfogadsz, vagy nem (mindenesetre szerintem színesíti az irományod): Ne mindig a karakter nevét írd. Ha tegyük fel, beszélgetnek ketten, az egyikük vörös, a másik barna hajú (és már tisztáztad, hogy ki melyik), a nevük helyett használhatod hogy "a vörös", "a barna". Vagy beleépítheted egy mozdulatba (pl. Igazgatta barna haját, miközben beszélt / Suttogta, ahogy kilépett az árnyékból, élénk vörös haja sápadtan tündökölt a hold fehéres fényében). Ugyan ezt szemszínnel (pl. Kék szemei ridegen csillogtak, ahogy kiköpte a szavakat / Átható, kék szemeivel némán vizsgálta a...), ha különböző szemszínük van. Ugyan így használom az úr/férfi/fiú, hölgy/nő/lány szavakat, ha korban, vagy rangban tudok különbséget tenni a karakterek között. (Ha egy 12 éves fiú, és egy 36 éves férfi beszélgetnek, a név leírása nélkül is egyértelmű, hogy ki a fiú, és ki a férfi.) Ugyan ezt ruhával is megteszem, beleépítem, ha nagyon különböző a ruházatuk. (Pl, az egyikük visel egy magassarkút: ... Suttogta, ahogy közeledett, vörös magassarkújának koppanása tompán visszhangzott a néma falak között.)
Nem tudom, másoknak ez mennyire jön be, de nekem beválik. Nem kell állandóan neveket ismételgetnem, és kissé érdekesebbé is teszem (talán) a dialógusokat, még a mozdulataikat is bele tudom építeni.
Nekem tetszik, ha egy kicsit kapunk a környezetből is, tehát a karakter nem csak belép az üres szobába, és körbenéz, hanem elmondod, hogy ránéz erre, arra, amarra, az azon lévő dologra, ami mellett ott a másik dolog (amihez köthetsz egy emléket, vagy egy megjegyzést, hogy az ott lévő tárgy mit is szolgál, vagy esetleg szerepe van a történetben), a karakter közelebb is mehet, felveheti a képet a kandallóról, megnézheti, és így tovább. Nekem így sokkal élethűbb, mozgékonyabb, olvasás közben szinte látom magam előtt a szobát, és ezt imádom. Belevihetsz egy kis mozgást is, hogy úszkálnak a halak az akváriumban, vagy az udvaron lévő fákat tépi a szél... Ugyan így hangokat is. Lágy jazz szólt, csiripeltek a madarak, lépések hallatszanak, recseg a padló... Ezekkel két legyet ütsz egy csapásra: Egyrészt, sokkal életszerűbb, részletesebb, másrészt, hangulatot teremthetsz. A be van borulva / tépi a szél a fákat / recseg a padló / akármi festhet komor hangulatot, a süt a nap/ énekelnek a madarak / szellő viszi a leveleket egy kellemes légkört ad.
Hogy jót is mondjak - tetszett, ahogy a dühről beszéltél.
Esetleg írd a történeted Word-ben, az jó pár dologra felhívja a figyelmed (vesszők, elírások, helytelen szóhasználat...), de vigyázz vele, néha csalóka. (pl. "... az ablak szemmel láthatóan..." Ez a történetemben van benne. Azt hiszem, érthető, hogy valamit az ablakról akarok írni, de a Word minden áron azt akarja, hogy írjam egybe, hogy "ablak szemmel", mivel az úgy is értelmes. Kár, hogy nem azt szeretném írni... Ezen kívül, néha túl sok vesszőt akar rád erőltetni, aminek nem biztos, hogy engedned kéne. Én most nyáron veszem elő újra a vesszőhasználatot, mert szerintem engem már rászoktatott a túl sok vesszőre...)
Remélem nem ment el a kedved a negatív kritikáktól, és nem leszólásként látod őket, hanem jó tanácsként. Sok sikert! :)
Küldtem üzenetet privátban, de itt is hozzászólok, hogy nekem tényleg szimpatikusnak tünik, még ha csak így egy részletet is látok. Azért is kértem, hogy olvashassam el a teljes könyvet, már ami meg van belölle, hogy megérthessem. Nem vagyok az a tipus aki elveszi mások ötletét, nem kell aggódnod, ha megbízol bennem és megengeded, hogy elolvassam, azt is csak szakmai szemmel teszem és esetleg alkothatok rólla egy bővebb véleményt. Sok "amatőr" írót szoktam követni rendszeresen, általában őket is bíztatom az írásra.
Hogy a kérdésedre is válaszoljak, igen szerinzem jól vannak felépítve a karakterek, a téma is érdekesnek tünik és a főszereplő is szimpatikus benyomást keltett számomra.
A dühről való megfogalmazás peddig ötletes, érdekes szálon vezeted a történetet és a főszereplő gondolkásmenetét is. Bevallom magam se tudtam volna hasónlóképpen megfogalmazni a főszereplőben végigmenő folyamatot, leginkább ez foggott meg az egyész részletben, hogy próbálja lenyugtatni magát.
Tehét tényleg gratulálok hozzá, nem akorok semmit hozzáfüzni, vagy negatív véleményt alkotni, mert egyrész úgyérzem nincs okom rá, másrész énis kaptam elejinte negatív véleményt arra ami írtam és egy időre emiatt ment el a kedvem az írástól.
Tehát ha megbízol bennem, akkor engedd meg, hogy elolvassam amit írtál, viszont ha nem akkor megértem és elfogadom a döntésed.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!