Tiniként te hogy vészeltél túl egy reménytelen szerelmet?

Nekem nem volt belőle bajom. Én tudtam, hogy az az ember soha sem lehet az "enyém", viszont tök boldog voltam a létezésétől. Tehát én tökre felszabadult voltam abban az időben, én jól éreztem magam. Nem arra gondoltam, hogy "Jaj, de kár, hogy ő nem lehet az enyém" Hanem "De jó, hogy létezik, örülök, ha láthatom" Nekem az a szerelem boldogságot adott. Nem éltem meg egyáltalán veszteségként, vagy ilyesmi. Meg nem is akartam őt birtokolni, tényleg csak örültem, hogy van. És nagyon tudtam örülni. A szeretet, a szerelem olyan, ha a másiknak már nem is kell semmit csinálnia, elég, hogyha csak ül egy helyben és meg se szólal, és úgyis imádod, Tehát semmit nem kell tennie (már egy kedves szó se kell), és már a puszta létezésével is boldoggá tesz, boldogságot, örömöt okoz, és maga az az öröm a szeretet. Amit ő kivált a létezésével.

Barátok. Ők el tudták vonni az idő nagy részében a figyelmem. Másrészt meg a rubik kockám. Azzak foglalkoztam mindig, amikor egyedül voltam.

Én is az elsőhöz hasonlóan voltam, nagyjából sejtettem, hogy nem lesz semmi, de azért reménykedtem. És ez a remény boldogságot adott leginkább, örültem a srác létezésének. Utólag azt is belátom, hogy ez az egyoldalú dolog egy komolytalan szerelem volt részemről és a következő fiúnál tapasztaltam meg igazán, hogy mi is az a szerelem és így felejtettem el teljesen az első srácot.

Ránéztem mikor mosolygott és ha másik lánnyal volt vagy már az ő kezét fogta akkor elmosolyodtam. Tudtam hogy boldog. Nem azon agyaltam mért nem az enyém... Hanem azon hogx milyen boldog lehet. Ez engem is boldoggá tett és könnyebben léptem tovább és hagytam magam mögött a múltat akkor is ha minden nap láttam a másik lánnyal

vettem egy Volgát:) a hobbiautózás élvezete leírhatatlan