Miért esik az ember plátói szerelembe?

Volt már velem ilyen, de mint mindenki, továbbléptem, kész. Sz@*r volt, meg minden, de elmúlt.

Erre most...

Van egy leányzó, már régebbről ismerjük egymást. Beszélgetünk már egy jó ideje (így barátság szintjén évek óta). Igazából, tökéletesen megértjük egymást, tartalmas és mély beszélgetéseket folytatunk elég gyakran. Egy ideje (ez persze nem éveket jelent) kezdett kialakulni, hogy "helóóó, ő "A" neked való". Ezt el is mondtam neki (persze nem így), gondoltam, mi rossz történhet, hááát...

Na most, megtudtam, hogy ő is igazán kedvel és elmondta, hogy mennyire nagyszerű dolognak tartja, hogy ismerjük egymást (és most írhatnék egy olyan listát, az általa pozitívnak vélt dolgokról, mint mikor a Trónok harcában sorolják a titulusokat).

Egyszerűen nem tudok nem rá gondolni; mármint mikor az egyetemen vagyok, akkor oké, figyelek az órákon, de ha nem kell valamire 100%-ig összpontosítanom, szinte nem jut eszembe más. Nagyon rossz így.

Olyan ez, mint egy magányos Clyde Bonnie nélkül.

(utóbbira a magyarázat: https://www.youtube.com/watch?v=xuYxsOVK4d4)

Nem tudom, mit csináljak, "kicsit" még mindig áltatom magam, hogy talán mégis lehetne belőle valami és lényegében, egy nem létező szalmaszálba próbálok kapaszkodni.

Igen, az egyetemből adódóan nem vagyok tinédzser (22/f), de ha ezt máshová írom ki, úgyis ide küldenek, hogy itt siránkozzak.

Nem is igazán tudom, miben és milyen segítséget várok Tőletek, válaszadóktól, de igazából bármilyen, érdemi tanácsnak örülök és megköszönöm.

Szóval, köszi és pacsi! :)