Az minek a bizonyítéka, hogy az emberi agy nagyon hasonlóan éli meg a távoli emlékeket és amiket nagyon akart, de nem valósított meg?

Hol arra a tudományos bizonyíték, hogy ez így van?

A távoli emlékeket is többféleképpen éled meg. Vagy nosztalgiával, vagy ha felidéződik, rossz érzéssel, traumával.

A meg nem valósult terveinkre visszaemlékezve általában negatívan, az elégedetlenség, a hiány érzetével reagálunk. Ami akár arra is ösztönözhet, hogy ismét próbáljuk meg.

Nem csak ez van, mert a kudarc, a sikertelenség nem csupán annak elfelejtésére, bagatellizálásra ösztönöz, hanem az agy igyekszik átírni, átértékelni a múltat, olyan módon, hogy kifogásokat keres, jelentéktelen apróságokat esetleg felnagyít, másokat meg igyekszik eltüntetni annak érdekében, hogy saját szerepünket csökkentsük a negatív események bekövetkezésében, a hibát másra, vagy másokra hárítva.

Ez egy önvédelmi mechanizmus, mert senki sem élhet olyan tudattal, hogy milyen szemét, aljas alak vagyok én, aki olyan disznóságokban részes, amit saját maga is elítél, muszáj mentséget keresni, vagy elfelejteni az egészet, mert úgy senki sem élhet, hogy utálja saját magát.

Ez egy önigazolási funkció része.