A középkorban ismerhették már az alkoholizmust mint betegséget?

Igen, jelen volt az alkoholizmus, bár az akkori emberek nem tekintettek rá betegségként, hiszen a modern orvostudomány fogalmai, a szenvedélybetegség, mint olyan - ezek ismeretlenek voltak számukra.

A török korban pl. volt olyan egy időben, hogy Magyarország-szerte valami miatt megfertőződött az ivóvíz, ezért az emberek bort ittak helyette. Ekkor terjedtek el az Alföldön a könnyű homoki borok, és mivel nem lehetett vizet inni, mindenki bort vedelt helyette. Ebben az időben biztos eléggé elterjedt lehetett a májbetegségek és különféle alkoholproblémák miatt bekövetkezett halálok száma. Csak persze mivel nem ismerték így ezeket az összefüggéseket, adataink sincsenek ezekről. De az biztos, hogy Bocskai István pl. alkoholizmus miatt halt meg 50 valahány éves korában.

Alkoholisták természetesen voltak, a szó összes ma használt értelmében, de az alkoholizmus fogalma nem létezett.

Amit ismertek, az az iszákosság volt, vagyis a masszív alkoholfogyasztás jól látható következményei. Ha valakit rendre merevrészegen láttak arccal a pocsolyában és lerobbant matt alkoholista külseje volt, akkor tudták, hogy ezt az ivás okozza, meg nyilván azt is észrevették, hogy az ilyen beteg ember könnyebben meghal.

Másrészt viszont nem léteztek maiakhoz hasonló orvosi vizsgálatok, ezért amíg nem voltak látványos külső jelei valaki iszákosságának, addig nem volt gyanús, hogy az ital ölte meg. Ha minden nap elszopogattál 2 liter bort, de még nagyjából hasonlítottál egy emberre, akkor egészségedre. Ha „szép színed van a bortól”, az csak jó, nem vagy sápadt. Erre ráerősített, hogy mai mércével általában mindenki elég sokat ivott (de a férfiak különösen), és persze alapvetően is sokkal könnyebb volt belehalni mindenféle betegségbe, így még kevésbé gyanakodtak az ivásra, ha valaki idő előtt meghalt. Hogy az ivás káros és hogy nem szabad minden nap iszogatni, az nagyon modern, 19-20. századi találmány.

A pszichés függőségről nem voltak fogalmaik, az ehhez túl bonyolult: „azért iszik, mert jólesik neki, senki nem önti bele erővel”. A fizikai függőség egyrészt nem annyira gyakori az alkoholisták közt (ahhoz az kell, hogy gyakorlatilag heti 168 órában részeg legyél), és amikor egyeseknél mégis megjelentek az elvonási tünetek, az egyszerűen a súlyos iszákosság részének számított. Még a 100-150 évvel ezelőtti orvosi tanulmányokon is jól látszik, hogy nem sikerült kimondottan elvonási tünetekként értelmezni ezeket, sőt, gyakran az italok egyéb összetevőire fogták őket, mert nem hitték el (!), hogy maga az alkohol ilyeneket okozhat.

A sör- és borivás egyébként valamennyire önszabályozó volt: a sör túl híg, a bort pedig (főleg ha vacak, ecetes, pimpós, stb.) nem mindenki gyomra bírja annyira, hogy igazán súlyos alkoholista legyen tőle. A középkor végén viszont megjelent az égetett szesz; az 1100-as évek környékén találták fel, és az 1300-as évek során kezdett elterjedni a gyógyszerészek körein kívül, vagyis akkortól kezdték el a sör-bor alternatívájaként készíteni, inni. Akkor még igen rossz ital volt, ezért csak olyan helyeken terjedt el igazán (az 1400-as évekre), ahol nem volt olcsó bor (mert túl messziről kellett odaszekerezni). Mivel a töménytől sokkal jobban és gyorsabban lehetett berúgni, mint a bortól, és még savas sem volt, ekkor jelentkezett először az a klasszikus, nagyon látványos, a népet gyorsan leépítő, gyakran fizikai függőséggel járó alkoholizmus. Ezért adóztatják az égetett szeszt a kezdetektől fogva, mert egyszerűen muszáj volt növelni az árát. Ezen a katasztrófán idővel egész Európa átesett, de a bortermelő vidékek csak a 19. században.

Egyrészt, ez ma sem riasztja el az embereket az ivástól, pedig ma már többet tudunk az alkohol káros hatásairól.

Másrészt, úgy voltak vele, hogy amíg kevesebbet isznak, mint az „iszákos”, illetve mellőzik a „károsabbnak” ítélt italokat, addig nem egészségtelen. Ez a mentalitás sok helyen még 100 éve is ment.