Egy nyelvben mennyi a legkevesebb és mennyi a legtöbb nyelvtani eset?

a magyarban 18 van, amit nyilvánvalóan beszélsz. bár az valószínűleg az anyanyelved. amúgy hogy a kérdésedre válaszoljak:

[link]

"Esperanto has two"

"Tsez has 64"

ezek tűnnek a legkevesebb, illetve a legtöbbnek.

Azt azért tegyük helyre, hogy a nyelvtani eset nem egy adott nyelvre jellemző egyéni csoda, hanem a valóságban előálló szituáció, amely a konkrét nyelvtől függetlenül előáll, és az adott nyelvnek valahogy csak ki kell fejeznie, ha 6-8 szóval szerencsétlenül körülírva is... Vagyis a valóságban minden nyelvben ugyanannyi eset áll elő. Tehát ezek a fajta kérdések úgy hangzanának korrektebbül, hogy adott nyelvben hány olyan nyelvtani eset van, melyet segédszavak nélkül közvetlenül hangváltással vagy toldalékkal meg tud oldani, méghozzá olyannal, amit az adott nyelv helyesírási szabályzata egybeírandónak ítél meg. Mert ilyen alapon mondhatnánk, hogy XY nyelvnek 8 esete van, a kölcsönösen megérthető, mindössze politikai okokból külön nyelvnek számító testvérnyelvének meg csak 5 esete van, mert az ottani okosok úgy ítélték meg, hogy na, azt a 3 toldalékot inkább írjuk külön (partikula).

Nekem az erről a véleményem, hogy a "hány eset van" az nem nyelvészeti kérdés, csak valami helyesírási ökörség.

Flektáló nyelvek általában 4-6 szóvégi hangváltást alkalmaznak, erre rámondják, hogy ennyi esetük van - többet nem is lehetne, mert már így is bele lehet zavarodni. Valójában nem ennyi esetük van, mert ezt kiegészítő elöljárókkal kombinálják, hogy megkapják a valóban fennálló esetet. Toldalékoló nyelvek könnyen szaporítják a látszólagos eseteiket, mert csak pakolják a szó végére a toldalékokat. És ilyenkor ezt mind-mind rögtön ki is nevezzük esetnek. Szóval ahány toldalékod van, annyi eseted van. (Szintén kicsit butácska elgondolás, de ezt számolják.) Mondjuk messze nem a magyar a ragozó nyelvek teteje, archaikusabb uráli, altáji nyelvek szépen felülmúlnák, azért vezetünk mégis előkelő helyen, mert egy csomó toldalékunk nem egy toldalék, hanem két toldalék kombinációja, amire mi már egyként gondolunk. Pl. t/b/r + l = tól/ból/ról, vagy b + on = ban. (eredetileg belén, belsején) Természetesen a többi nyelv is megcsinálja ezt az összetételt, csak ahol még kicsit hosszasabban beszélnek (belén), ott még felismerik a szót a toldalékban (valamikor a toldalékok külön értelmes szavak voltak, csak megkopva ráforrtak a szótőre), és ahol még felismerik, ott külön írják. Pedig ugyanarról van szó, csak adott nyelv archaikusabb testvérnyelvéhez képest 1-2 betűnyi már lekopott. És akkor azt mondjuk, az egyik nyelvben 20 eset van, a másikban 30...

Német, orosz nyelvtanban meg igazából nem az esetek számáról van szó, amikor erről beszélnek, hanem a flektálások számáról.

Izoláló és utólag lerontott gyarmatbirodalmi világnyelveken, ahol a szó végéről minden nyelvtani ügyeskedés eltűnt, közelítünk úgymond a nulla esethez, persze ott is vannak esetek, csak külön segédszó kell hozzá.

Tanultál angolul? Utólag lerontott gyarmatbirodalmi világnyelvek kategória. Persze a nyelv lerontása csak a fantázia terméke, ezen a nyelven is ki lehet fejezni azt, amit más nyelvek esetekkel, csak elöljárószókkal.

Arról ne beszéljünk, hogy a ragok pedig önálló szavakból keletkeztek, úgyhogy vajon melyik nyelv a rontott?

2-es: ehhez azért lenne egy pár apró megjegyzésem.

Mindenekelőtt. A NYELVTANI eset nem a világban előálló szituáció, hanem az, ahogyan bizonyos efféle szituációkat/relációkat és általában tapasztalati realitásokat egy adott nyelv GRAMMATIKAI eszközökkel (ezért beszélünk nyelvtani esetről) szintaktikai viszonyokként jelöl, ami természetesen nem csoda, de nyelvspecifikus. Onnantól, hogy jelölt grammatikai kategóriáról beszélünk, amely a nyelvi rendszer részeként leírható, a lexikális eszközök (pl. a körülírogatás) és az inherens szemantikai tartalom nem játszanak, nem az a kérdés, hogy egy adott nyelven mi elgondolható vagy elmondható, hanem csak az, hoy mi az amit nyelv grammatikai, jelen esetben leginkább morfológiai (erre még kitérünk) eszközökkel ki tud fejezni: a nyelvtani eset akkor van, ha megfeleő eszközökkel jelölik, nem akkor, ha a nyelven kívüli valóságban „fennáll”.

Továbbá. A szintetikus-analitikus szembenállás a jelölésmódok szintjén normális esetben egyáltalán nem „helyesírási ökörség”. A toldalékolásnak van egy világos hangtani vonatkozása: azt írjuk egybe (normális esetben), amit együtt is ejtünk, vagyis ha nincs (akár redukált terjedelmű) szószünet vagy a klitikum csatlakozását következetesen ksérő segédhangsúly, akkor nyilván a szóelemeket egybeírjuk, és nem azért mert valaki a hasára csapott a XIX. század közepe táján. (Máskülönben merem remélni, hogy pl. egy magyar tárgyragról magad sem gondolod azt, hogy nyugodtan értelmezhetnénk egy teljesen mássalhangzós hangszerkezetű partikulaként, amit csak azért írunk egybe a szótővel mert ortográfia.)

És. A nyelvtörténeti előzményekre hivatkozni leíró perspektívában nem szerencsés és nem indokolt. Természetes fejlemény, és nem is ritka, hogy története során egy nyelv tipológiai értelemben jellege megváltozik: izolálóból agglutinálóvá, agglutinálóból poliszintetikussá vagy flektálóvá, flektálóból izolálóvá egyszerűsödik. Egy így keletkező elsődlegesen flektáló nyelvet értelemszerűen a maga végleges formájában nem fogunk dominánsan izolálónak nevezni (és lehülyézni mindenkit, aki nem így tesz), csak mert valaha az volt. A folyamat végeredménye az ami számít. Alacsonyabb szintű példával élve, a latin nyelvben rengeteg névmási (ragozott névmási) eredetű kötőszót találunk, sőt egy olyan kötőelemet is, amely lexikalizálódását megelőzően uniperszonális igealak volt. Nyelvész amellett nem fog érvelni, hogy ezek nem kötőszók, hanem ragozott névmások csak azért, mert eredetileg azok voltak, a szófajiság ugyanis az elemek viselkedésének függvénye, az, hogy milyen szintaktikai funkcióik vannak, és milyen kategóriák jelölhetőek rajtuk – a névmás névmásként, a kötőszó kötőszóként viselkedik, ha nem, szófajváltás történt. Visszakanyarodva a tárgyhoz, onnantól, hogy eredetileg szerkezetes toldalék elemei önállóan nem léteznek a nyelvben (l. az általad is említett ős-separativusi rag) vagy ha önállóan fenn is maradt, funkcióváltáson esett át (l. n-locativus kontra superessivus) nem állhatunk neki a kérdéses alakot szételemezni a már nem létező összetevőire.

Abban tudnék, mindazonáltal, igazat adni neked, hogy az a kérdésfelvetés: rendesen miért csak a MORFOLÓGIAI eszközökkel jelölt formákat tekintjük valódi eseteknek, míg más kategóriáknál (idő, aspektus, igenem) gyakran az analitikus (szintaktikai, nem lexikális!) formák is játékban maradnak jogos. Ez részint azért van, mivel a terminuskészletetnek, amellyel dolgozunk egy jelentékeny hányadát a latinra és a klasszikus görögre, két szintetikus-flektáló nyelvre dolgozták ki eredetileg, ezekben a nyelvekben pedig az esetet mindig esetrag jelöli. Van a dolognak ugyanakkor egy olyan oldala is, hogy ha pl. az elöljárókat-posztpozíciókat elkezdenénk esetragokként kezelni, abból adódnának bizonyos problémák. Ragozott szóalak és pre(/poszt)pozíció viszonya kapcsán két nagyobb álláspont van a nyelvészetben: vagy az utóbbi vonzza az esetet, vagy épen fordítva: az elöljáró/névutó csupán árnyalja az esetrag valenciájának megfelelő jelentésértéket. Akármint is legyen, a két elem viszonya funkcionálisan hierarchikus. Az márpedig eleve nem jellemző (még ha kivételekkel számolhatunk is), hogy egy adott grammatikai kategória körén belülről ugyanazon az elemen két típus is jelölt formában megjelenjen (gondolj bele: lehet egy szóalak egyszeree egyes és többes számú, egy ige egyszerre cselekvő és szenvedő, egy melléknév egyszerre felsőfokú és ekvatív?) – egyebek mellett ezért tiltakozik a legtöbb nyelvész az ellen, hogy a ható igéket igemódként kezeljük. Az viszont, hogy ugyanazon kategória ELSŐDLEGES és ehhez képest MÁSODLAGOS formában is jelölésre kerüljön, illetve, hogy egy adott kategórián belül szisztematikusan elkülönüljön két ilyen szint – ilyen állat már tényleg nem létezik.

S akkor hogy a kérdésre is mondjak valamit: bizonyos nyelvekben voltaképppen nem jelölnek nyelvtani eszközökkel eseteket, tehát a grammatika felől nézve nincsenek esetek vagy csak egy „zéró-eset” van. A valódi izoláló nyelvekre ez jellemző, sok példa van. Az abszolút rekordernek a másik végleten (az egyes nem járt messze) valóban egy dagesztáni nyelvet szokás tekinteni amennyire tudom, de nem a cezt, hanem a tabasszarant a maga 48-53 (bizonyos dialektusokban) esetével, bár vannak nyelvészek, akik kétségbevonják azt, hogy ezek mind valódi eseteknek tekinthetőek.