Az emberben miért nincs meg a za képesség, hogy ösztönből ismerjen növényeket, tudja róluk, hogy ehetők-e vagy nem?

Már hogyne lenne meg ugyan ez az emberben. Lehet nem olyan kifinomultan, mint egy növényevő állatban, de megvan!

Pl. ami büdös attól undorodsz. Rothadt gyümölcsöt / zöldséget ránézésre vagy szagra felismered és nem eszed meg. Nem csak azért, mert anyu azt mondta, hanem ösztönösen nem.

De ennél is jobb példák erre a hajótöröttek. Akik hetekig, néha hónapokig vergődnek a tengeren és csak halon élnek jelentkeznek rajtuk a vitaminhiány tünetei (mivel a halhús nem elégséges táplálék). És rengetegen beszámoltak róla, hogy ők sem tudják miért elkezdték a halnak - az addig undorítónak tartott - részeit enni, pl. szemét, belét, máját, pikkelyét... Ösztönösen.

Ez utólag bebizonyosodotott, hogy azért történt, mert a szervezet ösztönösen felismeri, hogyha valamiből hiányt szenved és ösztönösen tudja, hogy mivel lehet azt pótolni.

Megvan. Példul a ló azért nem eszik mérgező növényt, mert semmit nem eszik, amit nem ismer. Hogy mi ehető, azt pedig a többiektől tanulja, vagy próba szerencse alapján, de egyébként ha bízik benned, akkor a patkánymérget is megeszi a kezedből. Ugyanúgy az elített keresztcsőrű is csak azt tudja, hogy adott ízű anyagot kell ennie, dehogy mért, azt nem, és nem is univerzális képesség, csak a fenyőmag esetére alakult ki evolúciója során ez a viselkedés.

A lényeg tehát az volna, hogy ez igen egyszerű, és pont ezért hatékony elvek miatt van így, messze nem olyan komlex, hogy "nekem most agyagot kell ennem, mert az a jó fenyőmag ellen". helyette: ettem valamit, fáj a hasam, de az a másik valami jó hasfájásra".

Nagyrészt tehát tanult az ilyen viselkedés, mint ahogy az ember esetében is. Persze van ösztönös része is, pl a keserű ízek tipikusan mérget jeleznek, ha megfigyeled gyerekkorban ösztönösen mindenki utálja, de van aki egész életében. A hányás undort kelt benünk, hiszen azt jelzi, hogy a másik valami rosszat evett, nekünk pedig nem kéne ugyanazt a hibát elkövetni. Mitöbb, ha kimész egy erdőbe, akkor nem lesz szimpatikus a gondolat, hogy ismeretlen növényeket megegyél, még akkor sem, ha tudod, hogy nem mérgező.

Érezzük mi is.

Például nagyon élénk színű rovarokat,leveleket nem eszünk meg.

Pedig valószínű, hogy az emberben is megvan, azaz megvolna, ha a kulturális közeg hatásai nem nyomnák el.

Mire gondolok? Arra, hogy nagyrészt azt esszük, amit a szüleinktől, környezetünktől megtanulva ehetőnek tartunk. A választék pedig elég nagy, ezért teret enged bizonyos egyéni ízlés kialakulásának ezen a választékon belül.

Gondold meg, mekkora különbségek vannak az egyes kultúrák étkezési szokásaiban. Sokszor akkorák, hogy az egyik nép meg nem enné a másik nép által finomnak tartott ételét.

Ez az egyik része a dolognak. Más részről, viszont erősen "divat függő" is az, hogy mit eszünk. Például (okkal-ok nélkül) kitalálják valamilyen ételről, hogy az ártalmas, akkor azt nem "illik" megenni.

De nézzük csak meg azt, hogy az állatok (vadon élőekre gondolok!) mennyire "tudják", "tudhatják" mi jó nekik, és miért.

Az az állapot amelyet megfigyelünk most, - azaz az állat "tudja" mit ehet - hosszú folyamatok eredménye. A mindenfélét összeevő példányok (ez persze szélsőség) kihullanak nagy valószínűséggel az adott populációból a megmaradók, amelyek "véletlenül" nem, (vagy kevéssé káros) táplálékot ettek, elszaporodhattak. Az, hogy mi a káros a szervezettől függ, és a szervezet felépítése sem 100%-ig egyforma a példányokban a populáción belül. Tehát előbb-utóbb létrejön egyfajta egyensúly az élőlény táplálkozása, táplálkozási szokásai, és a szervezete "egészsége" között. Ezt az egyensúlyt látjuk mi "ösztönösen jól táplálkozásnak". Ezt a folyamatot "írja felül" valamilyen mértékben az emberi kultúra szokásrendszere.

dellfil