Mire gondolt az író?

Kicsit a régi, Szókratésznak tulajdonított mondás jut eszembe: „Filozofálni annyi, mint halni tanulni, halni tanulni annyi, mint élni tanulni.”. És ha belegondolsz van benne valami mély bölcsesség. Gyakran felvetődik még itt a GYK-n is az a kérdés, hogy mit csinálnál, ha kiderülne, hogy holnap/egy hét múlva/jövőre meg fogsz halni. Oké, vannak ugye olyan válaszok, hogy eladnám a lakást, és buliznék egy nagyot. Nyilván itt érhető, ha amúgy nem ezt csinálod, mert vannak hosszútávú következmények, ami a biztos halálod esetén már téged nem érint. De akadnak olyan válaszok is, hogy mondjuk elmennék Párizsba, mert még nem jártam ott. Vagy minden időmet a családommal tölteném. A kérdés, hogy akkor miért nem csinálod most ezeket, miért nem tűzöd ki célként, hiszen nem tudod, mikor fogsz meghalni, lehet, hogy tényleg holnap, egy hét múlva vagy jövőre. Ha máshogy élsz – és nem a következmények, és lehetőségek miatt – a halálod időpontjának ismeretében, mint annak ismerete nélkül, akkor valamit nem csinálsz jól.

Mi lenne, ha örökké élnénk? Alig lenne motivációnk. Jó, nyilván a szenvedést próbálnánk elkerülni, de minden egyébben ráérősek lennénk. Miért tanuljak meg ma gitározni? Megtanulhatok jövőre, vagy száz év múlva is. Az, hogy az ember élete véges, az ad valódi súlyt annak, hogy mivel tölti el az ember azt. Az embernek egy szűknek tűnő időbe kell belefoglalnia mindent, amit meg akar tenni. Az a tény, hogy egyszer meghalunk, nagyon tudja motiválni az embert.

Aki viszont jól csinálja, az bármikor is éri a halál, azt tudja mondani, hogy nem csinálna vissza semmit, nem változtatna semmin, hiszen jól osztotta el az idejét, az energiáit arra, amire szeretné az élete során. Aki igazán jól él, azt bármikor is találja meg a halál, készen áll rá, hogy ott tegye le a tollat. Mint a dolgozatírásnál. Ha valaki jól gazdálkodott az idejével, akkor mikor elhangzik az, hogy „Tegyétek le a tollat!”, akkor nyugodt szívvel teszi le a tollat. Aki rosszul csinálja, az ilyenkor kezd el kapkodni, hogy de még ezt, de még azt. Márpedig ahhoz, hogy az ember igazán jól használja ki az idejét, a lehetőségeit, tudatosulnia kell benne, hogy bármikor készen áll arra, hogy befejezze az életét.

Van egy ismerősöm, aki tart otthon egy felszerelésekkel tele hátizsákot. Bármilyen katasztrófahelyzetben ő azt tudja mondani, hogy oké, felveszi a hátizsákját, felkészült az ilyen esetre. Aki nem tart otthon ilyen hátizsákot – mint ahogy azért a legtöbb ember –, az a katasztrófahelyzetben kezd el kapkodni. Hát a halál is afféle katasztrófa az ember életében, sőt tudjuk róla, hogy biztosan bekövetkezik. Nem árt ezért, ha mindig magunk mellett tudjuk azt a bizonyos hátizsákot, hogy a halál pillanatában azt tudjuk mondani a kaszásnak, hogy „Rendben, indulhatunk.”.

Persze hogy az író mire gondolt, azt nem tudom. Fent az olvasható, hogy én kire gondoltam.

A megélhetési törekvésnek tartalmaznia kell a halálra való hajlandóságot.

Szeretettel Google Fordító.

Amúgy meg miért ment át a csirke az úton?

2*Sü-nek köszönet fontos és mély tanulmányért!

A halálra felkészültek régen az emberek - az egész életükkel készültek és fontosnak tartották az átlépést. A modern kor ezt a transzcendens, haláltúlélő erőt kihúzta az emberből, a technika révén elért kényelem eszközeivel, az elhomályosító zajokkal(bizonyos zenék), rázúduló képekkel(filmek stb). Ezért van az, hogy ha egy orvos valamiképp közli az emberrel: meg fog halni - egészen megváltozik. Pont úgy viselkedik, mint aki nem tudta, hogy egyszer meg fog halni. És a fentiek miatt a modern ember gyakorta nem is tud csendben lenni, szemlélődni, a sok pszichózis is ezeknek a következménye. "Haljatok meg kedves tanítványaim még életetekben" - figyelmeztet Desimaru mester. A tradicionális szakrális beavatások során ezt tették: a halál erőit tapasztalati úton is meg kellett ismerni, hogy az átlépés ne egy riadt menekülés legyen, hanem TUDATOS.

"Én halni indulok, ti élni: de hogy kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent."

- ezek Szókratésznek a tudatos átlépés előtti szavai.

Hm, számomra a mondat jelentését némiképp fűszerezi Heinlein militarista gondolkodása is.

Starship Troopers:

"Come on, you sons of bitches, do you want to live forever?"