Egy űrben sétáló ember és egy a Föld felszínén sétáló ember elindul egy ugyanakkora távolságú sétára azonos sebességgel. Egy közös fotósorozaton másutt tartanának?

1. Attól, hogy az űrben játszódik a történet, nem fog máshogyan múlni az idő. Amire te gondolsz, azt a sebesség okozza.

2. Sűlytalanságban nem igazán lehet sétálni, mert elrepülsz a felükettől (pl. űrhajótól). Ha meg nincs felület, akkor meg nincs is min sétálni.

3. Mondjuk inkább úgy, hogy vákuumban sétálni, de persze ugyanúgy a Föld felszínén. Ilyenkor a légellenállás kisebb, szóval elméletileg egy kicsivel kevesebb erőfeszítéssel / gyorsabban lehetne haladni. Más kérdés, hogy ehhez egy tartály kellene, abban meg elég nehéz soakt sétálni max. egy futószalagon. Így meg nem tudom mennyire lehetne mérni vagy érezni a különbséget, de elvileg könnyebb lenne, mint levegőben vagy pláne vízben.

Ahogy távolodsz a Föld felszínétől valóban másképp telik az idő, ezt a gravitációs mező gyengülése okozza.(tehát ha az űrben az üveghengered megfelelő gravitációval van ellátva nincs ilyen hatás, az más kérdés hogy hogyan értjük ezt a gravitációval ellátást...)

De ez olyan csekély különbség hogy ezzel a módszerrel nem érzékelhető. Ha jól tudom pár éve sikerült kimérni de elég komoly műszerek kellettek hozzá...

Az 1-es válaszoló teljesen mellé lőtt, és nem a kérdésre válaszolt.

A kérdés lényege a gravitációs vöröseltolódás. És igen, gyengébb gravitációjú helyről tekintve az erősebb gravitációjú helyen lassabban múlik az idő. Tehát egy földfelszínen sétáló ember mozgási sebessége lassabbnak tűnik az űrből nézve még akkor is, ha a felszíni ember sajátideje szerint a sebessége megegyezik az űrbéli emberével.

#6

Természetesen csak annak tűnik. Hiszen csupán attól, hogy téged néznek odafentről, a te mozgásod még nem fog idelent lelassulni, nemde? És annyiféle érzékelés, ahányféle megfigyelő. Egy még magasabbról figyelő számára a lassulás még nagyobb mértékű.

A relativitáselméletben minden idődilatáció és hosszkontrakció csupán látszólagos, mivel csak az adott megfigyelő számára érzékelhető.

#8

Minden mérést egy adott megfigyelő végez a saját rendszerében ülve. Az űrből nézve a földön sétáló ember látszólag lassabban halad, mivel hiába mondták meg neki, hogy sétáljon mondjuk 2 m/s-mal, az űrből nézve nem fog annyinak látszani, mert fentről nézve odalent az idő lassabban telik. Tehát amíg az ember a földön a saját órája szerint 2 métert egy másodperc alatt tesz meg, addig fentről nézve ezt a 2 métert több, mint 1 másodperc alatt teszi meg. Még fenttebbről nézve még több idő alatt. Ha ezer megfigyelő van különböző magasságokban, azokm mind más és más időt mérnek, de ez nyilvánvalóan nem befolyásolja azt a tényt, hogy a földi ember 2 métert tesz meg 1 másodperc alatt - mivel ez a saját ideje szerint van mérve, az pedig adott.

Az Interstellarban az űrhajósok idővonalai elválnak, amikor páran lemennek a vizes bolygóra, aztán újra találkoznak, amikor ismét felmennek az űrhajóra. A sajátidejük azonban másképp telik, mivel azok, akik lementek a bolygóra, egy ideig erősebb gravitációt éreztek, tehát nekik lassabban telt az idejük a fent maradt megfigyelőhöz képest. Így amikor újra találkoznak, akkor összességében is kevesebbet öregedtek nála.

A sétáló ember esetén a kérdés az, hogy egy adott gravitációjú helyen sétáló ember sajátidejében mért időintervallum hogyan viszonyul egy eltérő gravitációjú helyen lévő megfigyelő idejében mért ugyanolyan hosszú időintervallumhoz képest. Ilyen értelemben a viszonyuk egyenrangú, mert nem találkoznak, és nincs módjuk az órájuk állását összehasonlítani, és az eltérés mértéke is attól függ, hogy az egyes megfigyelők épp hol tartózkodnak. Az Interstellarban azonban oda-vissza utazás van, ahol a kiinduláskor még szinkronban járó órák állása tér el egymástól a végén ugyanabban a téridőpontban (azaz a találkozás helyén és idejében). Itt a sajátidők eltérése már vonatkoztatási rendszertől független (operatív) tény, tehát minden más megfigyelő számára is valóságos és egyforma.

A viszonylagosság tekintetében a helyzet hasonló ahhoz, ahogy a speciális relativitáselméletben az egymáshoz képest mozgó inerciarendszerek mindegyikéből nézve a másikuk ideje tűnik lassabban múlónak, és ekkor még ez az effektus csak látszólagos. De az ikerparadoxon esetén az egyiküknek vissza kell fordulni, hogy újra találkozzanak, és akkor a sajátidejük közötti eltérés már objektív valóság lesz, ami függ a megfordulás körülményeitől, és ezt az eltérést minden más megfigyelő is pontosan ugyanannnyinak méri.