Üstökösökre lehet kamerát és szondákat telepíteni?

Igen, pont az elképesztő gyorsasággal van a gond.

Pont itt nálunk ennyire gyors - kívül pedig nagyon is lassú.

Ezen kívül az üstökös párolog, méghozzá véletlenszerűen. Hova rakod a kamerát? A külsejére? Na, az el is tűnik pár héten belül.

Amúgy hajlamos néha ketté is törni, vagy teljesen felaprózódni.

Ahogy az első írta.... emellett pedig még forog-pörög, stb...

és túl nagy értelme sincs rátenni kamerát, mégha minden adott is lenne, hiszen egy űrbeli egyéb eszköz arra fordítható amerre, egy ilyen instabil valaminél pedig nehéz megoldani, hogy egy irányba nézzen...

Egyvalamire jók az üstökösök és hasonlóak: mintát venni belőle, megnézni az összetételét (sokuk a Naprendszerrel egyidős...)

Lehetni éppen lehetne. De az előttem válaszolók felvázolták a problémákat.

Tegyük fel rászánunk néhány milliárd dollárt a megoldása.

A szonda jó mélyen belefúr az üstökösbe, és valami szerkezettel rögzíti magát. Ha a rögzítés bizonytalanná válik, felszáll, és másik helyet keres.

Tetemes fejlesztési erőforrást igényel, és üzemanyag többletet jelent.

Vitatható, hogy az így nyert információk megérik-e a ráfordítást ($$$$$).

Persze ez nem zárja ki, hogy valamikor nem lesz ilyen üstökös szonda.

Volt is ilyen: a Philae 2014. november 12-én landolt a 67P/Csurjumov–Geraszimenko felszínén:

[link]

csak ahogy olvashatod, eléggé nehéz egyáltalán leszállni rá, utána meg az áramellátást is biztosítani kell (a Naptól távol még nagyobb kihívás).

Megoldható és ha értelme is van, megoldható.

Az említett problémák és technikai nehézségek jelen esetben nem számítanak. Ha találunk egy megfelelő rövid periódusú üstököst, arra megoldható a landolás. Természetesen jóval a perihéliumátmenet után, a Föld- és a Mars pályájya között; az aktív szakasz végén. Az említett párolgás, kitörések ideje itt már véget ér, a mag teljesen passzív -mint bármely más kisbolygó. Innentől a szonda gyakorlatilag potyautasként bejárhatja az üstököspálya külső részeit, megfigyeléseket végezhet, adatot továbbíthat a környezetéről, stb. Mindez eltarthat egészen a következő aktív szakasz kezdetéig. Innentől több lehetőség van: elhagyja az üstökösmagot és vissza lehet szerezni vagy folytatja az adatgyűjtést, de most az üstökös müködéséről, amíg meg nem semmisül -vagy szerencsés esetben megmarad és mehet még egy kört; esetleg a perihéliumátmenet idejére lekapcsoljuk a szondánkat és csak az aktív szakasz után indítjuk újra -ha működőképes marad. Ha a feltételezett üstökösünk periódusideje mondjuk 100 év, legyen az aktív szakasza az egyszerűség kedvéért 1 év; ebben az esetben van egy szondánk, amely 99 éven keresztül egy jól meghatározható pályán haladva eléri az óriásbolygók zónáját -és vissza is tér...

Az energiakérdés tényleg kritikus pont, de a 70-es évek technológiáját képviselő SNAP generátorok a Voyagereken a mai napig képesek -legalább minimáis szinten- biztosítani a szondák működéséhez szükséges energiát annak ellenére, hogy már többszörösen túllépték a tervezett élettartamukat. Ennek továbbfejlesztésével -és a mai, az évtizedekkel ezelőttinél jóval energiatakarékosabb technológiával- nem elérhetetlen a 100-200 éves működési idő...