A természettudományok mire fel állítják egyes dolgokról, hogy mindig is voltak, léteztek?

1) A törvények alkalmazhatóságát vissza lehet nézni a távoli galaxisokban. Ha az alapvető természeti törvények megváltoztak, akkor egy olyan galaxisba nézve, ahonnan a fény mondjuk 5 milliárd éve indult el, elég furcsa dolgokat kéne látnunk. Olyan molekuláris színképeket, amik számunkra idegenek. De nem ezt látjuk, hanem azt, hogy 5 milliárd évvel ezelőtt pont ugyanolyan molekulák alakultak ki, vagyis az alapvető törvények nem különbözhettek olyan nagyon. Vannak rá mérések:

[link]

2) Ha feltételezzük, hogy a fizikai törvények nem léteztek, vagy teljesen mások voltak, akkor elveszítünk minden kapaszkodót. Onnantól bárki bármit állíthat. Bármilyen megfigyeléshez végtelen sok törvényt lehet alkotni hasra ütésre.

3) Instrumentalista szempontból ez egy hasznos feltételezés. Mióta a tudomány létezik, azóta feltételezzük, és eddig elég jól működött. Ha tudományfilozófiailag instrumentalista vagy, nem realista, ahogy a mai tudományfilozófusok többsége, akkor ez elég indok.

Azért, mert kiderítettünk ún. megmaradási törvényeket.

Viszont néhány törvény a világunkhoz kötődik (pl. az időnk), szóval csak a világunk kezdete óta létezik.

"Attól még, hogy azt állítom, hogy pl. egy törvény mindig is volt, még nem lesz igazam."

De nem állítjuk azt, hogy egy törvény mindig is volt. Ha ilyesmit állítunk, az már nem tudomány. Ha bebizonyítunk valamit, akkor az onnantól 100% érvényes lesz, illetve megnézzük, hogy a múltban mire, mennyire, illetve mióta volt hatással, de nem állítjuk, hogy az idők kezdete óta az úgy van.

> (Remélem, nem mentem el a filozófia felé.)

Dehogynem. Ez alapvetően tudományfilozófiai és részben egy kicsit episztemológiai kérdés. De nem baj.

A tudomány megfigyelésekre épít, és ebből alkot modellt. (Jobban szeretem a modell kifejezést, de itt elméletről van szó, csak ugye az elmélet kicsit kétértelmű, mert amíg a fizikában részösszefüggések konzisztens egységéről van szó, amit megfigyelése és kísérletek támasztanak alá, addig a hétköznapi szóhasználatban „a gyakorlattól, a valóságtól eltérő” jelentése is van az elmélet szónak. Tehát maradok a modell kifejezésnél.) A modell feladata, hogy összefüggést találjon a jelenségek között. Mondjuk elengedsz egy almát. Leesik. Felveszed, újra elengeded. Leesik. Fogsz egy körtét, elengeded. Leesik. Összefüggést találsz, alkotsz egy modellt, az elengedett tárgyak leesnek. A modell leírja az eddigi megfigyeléseidet. De predikciós szerepe is van, a modell azt fogja mondani, hogy ha fogsz egy téglát, elengeded, akkor le fog esni. A modell azelőtt ezt fogja neked mondani, mielőtt elengednéd a téglát. Ilyen módon a modellből származó predikció aztán összevethető a valósággal, hogy tényleg leesik-e a tégla, ha elengedted.

Ha több modell is kínálkozik, addig a legegyszerűbbet fogjuk használni, amíg nem indokolt egy bonyolultabb modell használata. Lehetne az a modelled is, hogy a gyümölcsök leesnek, de a tégla lebegni fog. Az addigi megfigyeléseidet az almával meg a körtével ugyanúgy leírja, csak van benne egy extra szabály. De lehet az is a modelled, hogy a tégla nem lebeg, hanem felrepül, vagy felrobban, vagy banánná változik. Ilyenből végtelen számút lehet kreálni, de legegyszerűbb modellből vagy csak egy van, vagy több, de azok egymással ekvivalensek.

Itt nem arról van szó, hogy hiszünk ebben a modellben, hanem hogy a legracionálisabb a megfigyelésünket úgy extrapolálni, hogy a lehető legkevesebb dolgot kelljen feltételezni. Mert a fenti alternatív modellekben kell feltételezni valamilyen extra jelenséget, összefüggést, amire semmi nem utal, mi mégis bevonnánk a modellünkbe. Ez nem túl ésszerű.

Viszont egy napon fogsz egy lufit, amiről a modelled azt állítja, hogy le fog esni. De meglepődve tapasztalod, hogy a lufi felemelkedik. Mit csinálsz? Egyrészt örülsz, mert lehetőséget kaptál arra, hogy egy a világot jobban leíró modellt alkoss. Másrészt elkezdesz kísérletezni, hogy mi az a tulajdonság, amiben különbözik a lufi az almától, körtétől, téglától. Ha szerencséd van, akkor rátalálsz arra, hogy a különbség a sűrűségben keresendő, a lufi sűrűsége kisebb a levegő sűrűségénél. Nagyszerű, van egy új, pontosabb modelled. De ezt megfigyelésekre alapozva hoztad létre.

~ ~ ~

A fizikai törvények időben történő állandóságát nem állíthatjuk biztosra. De itt sem arról van szó, hogy hiszünk ebben, hanem hogy semmi nem indokolja, hogy mást feltételezzünk, mert akkor meg kellene mondani, hogy hogyan változnak a fizikai törvények az idő függvényében, mi okozza ezt a változást, stb…

Viszont a megfigyeléseinknél az ismert törvények fennálltak, pontosabban helyesen modellezték a valóságot. Addig semmi okunk azt feltételezni, hogy ez nem volt így a múltban és nem lesz így a jövőben, amíg nincs valami, ami okot ad erre a feltételezésre. Viszont a kérdés komolyan felmerül a fizikán belül, számos olyan kísérlet, számolás, szimuláció történt, ami pl. a fizikai konstansok időben való változatlanságára kérdeztek rá. Pl. volt olyan hipotézis is, hogy a vöröseltolódást nem a világegyetem tágulása okozza, hanem a fénysebesség nem állandó, időben változó volta. De az ezt firtató számításokból az jött ki, hogy nem stimmel. Ha a fénysebesség nem annyi volt mondjuk 5 milliárd éve, akkor bizonyos folyamatok nem úgy történtek volna, és ma nem az a megfigyelhető, megmérhető állapot állna fenn, amit tapasztalunk. Minden ilyen jellegű vizsgálódás azt az eredményt hozta, hogy a fizikai állandók állandók, a fizikai törvények függetlenek az események időpontjától.

Viszont nem csak törvények vannak a világban, hanem objektumok. Pl. majd 300 éven át tartotta magát az a nézet, hogy a világegyetem térben és időben végtelen, stacionárius, a csillagok mindig is léteztek és létezni is fognak. De a megfigyeléseink kezdtek ellentmondani ennek a képnek. További ismeretek során modellt kaptunk arra, hogy mitől sugároz fényt a Nap, és ebből a modellből az jött ki, hogy a Nap nem létezhet végtelen ideje, sőt ki lehet számolni azt, hogy mikor keletkezett. Aztán minél több ismertre tettünk szert, annál részletesebb és pontosabb képünk alakult ki a Nap, a Naprendszer, a Föld létrejöttének folyamatáról, időpontjáról, illetve az azóta történt változásokról.

~ ~ ~

És akkor térjünk rá az istenképzetünk mindig is létezésének kérdésére. Ha semmit nem tudnánk a világról, akkor teljesen tudományos gondolkodásnak megfelelő lenne az a feltételezés, hogy az ember istenképzete mindig is létezett.

Csakhogy tudunk a világról egyet s mást. A modellünk alapján az ember az ősemberből, az az előemberből, az meg a majomemberből alakult ki. Kellő időt visszamenvén az ember elődjének nem volt annyi intelligenciája, ami szükséges lenne egy absztrakt istenképhez.

De hogy ne menjünk ennyit vissza, vannak írásos emlékeink. Az írás előtti korról meg vannak mindenféle régészeti leleteink, eszközök, ábrázolások stb… Azt is tudjuk, hogy mondjuk milyen életmódot folytattak pl. 10 000 évvel ezelőtt, és ma is találunk olyan embercsoportokat, akik hasonló életmódot folytatnak, így az ő istenképzetüket is meg tudjuk nézni.

Ezekből meg az a kép rajzolódik ki, hogy bizony az embernek a természetfelettiről alkotott képe időben változott, méghozzá eléggé gyökeres változásokon esett át.

~ ~ ~

De azért is nehéz úgy egy általános istenképzetről beszélni, mert ez vallásonként is annyira különbözik, hogy nem hogy időben, de a jelen pillanatba is eléggé különböző, nagyon szűk metszettel. Teljesen más istenképe van egy kereszténynek, egy gnosztikusnak, egy misztikus vallási irányzat képviselőjének, egy buddhistának, egy hindunak, egy régi görögnek, egy egyiptominak, egy panteistának, egy mai ezo-bio-öko gondolkodásúnak. Pl. a buddhizmusban az istenkép marginális szerepet játszik a vallásban. Egy misztikus irányzatban teljesen mást jelent isten fogalma, megint mást egy panteista felfogásban.

Egyetértek, ez filozófia. A tudomány egy sajátossága az is, hogy ugyanazt képes több nézőpontból vizsgálni. Ezért mondandóm semmiben nem cáfolja 2*Sü szövegét, csak más megvilágításban tálalja.

Abból érdemes kiindulni, hogy egy adott pillanatban az emberiség összes ismerete véges, és folyamatosan bővül. A bővülés egyszerre mennyiségi (amikor Newton megfogalmazta törvényeit, az gyökeresen új volt, bár voltak előzményei) és minőségi (amikor képesek lettünk az atomi mozgások megfigyelésére, létrejött a kvantumdinamika, ami nem elvben, hanem minőségben új, gazdagabb). Ezért a tudomány művelői soha nem abszolút törvényekről beszélnek, hanem relatívról, mikor úgy kezdenek egy mondanivalót: a tudomány jelen állása szerint....

A törvényeknek (elméletnek, modellnek) van még egy fontos sajátossága. Abban az értelemben sem abszolút, hogy mindenre igaz volna. Azt mondjuk, egy adott modellnek vannak feltételei, van értelmezési tartománya, ott érvényesül. Más esetben pedig vagy kicsit másképp, vagy nagyon másképp, attól függően, milyenek az új feltételek.

Arra például, hogy egy ősi csillagrendszerben miként működtek a mozgástörvények, akkor tudunk pontosan válaszolni, ha ismerjük az ottani feltételeket. Ehhez méréseket kell végeznünk. Egy adott időpontban a lehetőségeink adott minőségű mérést tudnak biztosítani. Ennyi adatból a mozgás bizonyos sajátosságait meg tudjuk mondani, másokat meg nem. Később, a fejlődés lehetővé tesz bonyolultabb méréseket, ekkor a modellünk (tehát mindaz, amit mondani tudunk) árnyaltabb, finomabb lesz. Még az is belefér, hogy egyes korábbi kijelentéseinket lecseréljük. De az összkép nem fog változni, mert korábban nem tettünk bizonytalan kijelentéseket.

A vallás és a tudomány működése összehasonlítható, mert mindkettőről elég sok megfigyelésünk van ahhoz, hogy állításokat mondhassunk róluk. Mindenekelőtt mindkettő változik az idők során, és mindkettő az addigi ismeretek hatására változik. Ennyiben hasonlítanak.

Van azonban gyökeres eltérés is.

A tudomány megfigyel, szabályokat keres, és ha ezek rendszere elég ahhoz, hogy modellnek nevezhető legyen, akkor megfogalmazza azt. Állítása az, hogy eddig megfigyelései szerint az adott témára ilyen tulajdonságok jellemzők, azok alapján ilyen olyan szabályok alkothatók, azok pedig alkalmasak arra, hogy jövőbeli viselkedésre is jóslásokat lehessen mondani (az elengedett alma le fog esni). Ezután a tudomány ezt a modellt bővíti, gazdagítja mind mennyiségben, mind minőségben, esetleg megállapítja, hogy érdemes új modellt is alkotni az adott jelenségre.

Ezzel szemben a vallás (hit) egy jelenséget nem megmagyarázni akar (bár ezt nem is tiltja), hanem a benne rejlő potenciális veszélyre keres megoldást. Azt mondták őseink, nem esik az eső, elszárad a termés, éhen fogunk halni. Az öntözés még nem jutott eszükbe, de az igen, hogy alkossunk egy esőistent, aki hatalmas és mindenható. Imádkozzunk hozzá, keressük kegyeit, ekkor segít nekünk, és lesz eső. Később persze, amikor más emberek megtalálták a módját szárazság kezelésének, esőisten átalakult, esetleg az ő funkcionalitása is bővült, hiszen problémák mindig akadtak.

A vallás és a tudomány két eltérő motiváció hatására alakult ki. Az emberiség hajnalán, mikor az ember tudata már felfogta a veszélyt, kezelni azonban nem tudta, erős késztetést érzett önnön életének megvédésére. Ilyen képessége az állatnak is van, ezt életösztönnek hívjuk. Az emberé abban különbözik (kezdetben kevéssé, később gyökeresen) az állatétól, hogy az embernek tudata, énképe lett, következtetésekre vált képessé, tehát rájött, a külső veszély életet olthat ki, de van ellene védekezés. Az egyik fajta ember - tapasztalása alapján - arra gondolt, egy erősebb védelme hasznos lehet, tehát megalkotta az istenképet. A másik fajta ember - szintén tapasztalása alapján - úgy látta, ha közelebből megismerjük azt a veszélyt, hátha meg tudjuk szelídíteni. Az egész talán úgy kezdődött, hogy tudatosan tudatosan kezdett barlangot keresni eső, hideg ellen. Valahogy úgy folytatódott, hogy észrevette, a tű éget ugyan, de kellő távolságból, vagy kisebb mennyiségben melegít. Elkezdte szabályozni a tűzet, azaz használhatóvá tette, eközben szabályokat állított fel, (kezdetleges) modellt alkotott.

Amikor mindkettő (vallás és tudomány) elért egy bizonyos szintet, új minősége lett, kezdtek szervezetei, rituáléja kialakulni, az emberek specializálódtak, onnantól egyesek már csak ezzel vagy azzal foglalatoskodtak, azaz kialakultak a szerepek.

Az idők folyamán mindkettőnek bonyolult szabályrendszere lett, intézményesült, az emberek már nem látják át teljes keresztmetszetében egyiket sem. Csak - érdeklődésük szerint - többet vagy kevesebbet tudhatnak róluk. És ha vizsgálni kezdik, sok hasonlóságot találnak, de arra érdemes fókuszálni, mi a különbség, mitől kettő e kettő. A tudomány célja a fokról fokra történő megismerés egyfelől a megismerés öröméért magáért, másfelől az emberi jóllét fokozása céljából. Ezt a tiszta képet homályosítja az a tény, hogy sokféle ember van, egyesek a tudomány eredményeit kizárólag a saját jóllétükre kívánják használni, akár mások kárára is. Ettől lett a felfedezésekből hódítás, és ezért van atombomba is. Ez azonban már nem a tudomány sajátossága, hanem az emberé. A vallás célja a közvetlen veszély (látszatának) elhárítása azáltal, hogy védelmezőt keresünk, hogy az adott probléma ne sújtson minket. Természetesen itt is erősen homályosul a tiszta kép az emberi különbözőség miatt. A vallás hitre épül, arra a meggyőződésre, hogy az (erős) isten segít nekünk. Erre ugyan közvetlen tapasztalatunk nincs, de agyunk szeretné ha lenne. És lesznek emberek, akik hamar rájönnek, micsoda kincsesbánya e hit. Mutatnak látszattapasztalatot. Elhitetik (mert el akarjuk hinni, hiszen a bizonytalanság öl), hogy a tapasztalat igazi, erre számos lehetőség adódik (lásd például az optikai csalódás széles tárháza, de vannak sokkal nehezebben átlátható hamis érzékelések is), ettől lesz a vallás misztikus, sokértelmű, nagy odafigyelést igénylő fogalmazású magyarázatok összessége.

Ezt annak idején ösztönösen találták meg, evolúciós szükséglet volt, ma már a tudomány magyarázni tudja. Mégpedig az agy működésével, azzal, hogy van asszociációs, gyors működésű agyunk, amely bármi áron, akár hamis képpel, egy logikus(nak tűnő) egységes képet alkot egy tapasztalt jelenségről. A téma ezzel lezárva, adott a meggyőződés, nem számít, hogy hamis. Sőt, védekezünk ellene, mert összeomlana a szép egységes képzetünk. Azonban van egy másik agyunk is, a lassú, elemző, adatokat összevető agy. Ez energiaigényes, ezért lusta. Nehezen aktivizálható. És ha mégis, adat kell neki az elemzéshez. Ezt az adathalmazt nevezhetjük emlékezésnek, amely a tanulásunk, tudásunk során gyűlt össze. Egyfelől maga az elemzési művelet, másfelől az a sok ismeret, amit összevetünk és - például - nem találunk benne ellentmondást, amiatt tartjuk igaznak.

Némi merészséggel fogalmazhatunk úgy is, a gyors agyunk hajlamosabb a vallás művelésére, a lassú agyunk pedig a tudomány művelésére alkalmas. Csak ennek az állításnak a megértéséhez kellő alaposság és odafigyelés szükségeltetik, tehát nagy a félreértés lehetősége, ennyiben veszélyes így fogalmazni.

> Ezért a tudomány művelői soha nem abszolút törvényekről beszélnek, hanem relatívról, mikor úgy kezdenek egy mondanivalót: a tudomány jelen állása szerint....

Itt egy kicsit megálltam, mert itt ugye két különböző dologról van szó. A világnak úgy tűnik van egy működési rendje, vannak törvényszerűségei, összefüggései. Ezek azok, amik (beleértve azoknak a peremfeltételeit is.) Hogy mi emberek ebből mennyit tártunk fel, mennyit ismertünk meg, az meg egy egészen másik tészta. Kérdés, hogy a tudományos törvények állandósága alatt most a kérdező a valódi világ törvényeinek állandóságát érti? Vagy a fizika modelljeinek állandóságát? Mert nyilván ez utóbbi nem állandó, hiszen nem ismerjük a világ összes összefüggését, így amint újabb és újabb összefüggésekre jövünk rá, úgy változik a világról alkotott modellünk. De ez a fizika, mint tudomány változása, a világ törvényei, összefüggései azok felfedezése, megismerése előtt is fennálltak. Legalábbis nagyon úgy tűnik.