Jó körülmények között élek, de rettentő smucig ember vagyok, hogy szabaduljak ettől?

26 éves nő vagyok. Nem mondanám, hogy szegény családból jövők, de anyukám egyedül nevelt a testvéremmel, így be kellett mindig osztani a pénzt. Középsuliban nyaranta, egyetem alatt folyamatosan volt valamilyen munkám. Gyakorlatilag az összes pénzt elraktam, alig vettem magamnak valamit. Ha vettem, akkor csakis hasznos dolgokat, amiket magammal akartam vinni költözésnél (tv, ágy, stb...)

Magamhoz hasonló férfit találtam, aki szintén diákként is dolgozott, és rakosgatta pénzét. A párom 21 évesen kezdett el dolgozni teljes állásban, jó fizetéssel. 25 évesen vett egy lakást (én abba nem fizettem bele), gyorsan össze is költöztünk. Én 2 évre rá fejeztem be a sulit, és szerencsémre jó munkát találtam.

Fiatalok vagyunk, gyakorlatilag mindenünk megvan, nincs hitelünk, van megtakarításunk, a páromnak céges autója van, azt magán célokra is tudjuk használni. A kettőnk fizetéséből vígan tudnánk élni, és még szépen félre tudnánk tenni.... Most jön, a de, mert én nem tudom elengedni magam...

Állandóan az árakat figyelem, mindenből keresem a legolcsóbbat, ha valami megtetszik, de drágának látom, akkor csak álmodozom. Nem veszem meg, mert mégis luxusnak tartom. Nagyon tetszik, ha egy nő elegáns, csinos, és sugárzik róla, hogy minőségi dolgokat vesz magának. Ebből számomra az következik, hogy minőségi ember minőségi dolgokat vesz..... Talán én nem érzem magam elég jónak? Lehet lelki okai vannak, hogy nem költök magamra.

Azért nem vagyok igénytelen ember, mert nőiesen öltözök, de kizárólag turkálóból és kínai üzletekből.

A párom szerencsére jobban el tudja engedni magát, nem szórja a pénzt, de több dolgot vesz magának, és figyel a minőségre. Ő sokszor mondja, hogy vegyek magamnak valamit, mert a pénznek önmagában nincs értéke, az a javakban ölt testet.

Más is érez hasonlóan, mint én?

Lehet rossz kategóriába írtam, de talán itt értelmes válaszokat kapok!

Köszönöm