Ez normális vagy én vagyok túl ambiciózus?

Én nagyjából középiskolás koromig kitűnő tanuló voltam, utána 4-es körüli szint. Meglehetősen jó érettségit írtam, és a választot szakomhoz képest igen magas pontszámmal vettek fel egyetemre. De mint kiderült menet közben, nagyon rosszul döntöttem. Egy teljesen felesleges "szakmának" bizonyult az enyém, utáltam és csak nagyon nehezen sikerült elvégeznem. Bp-en tanultam, magát a várost sem szerettem, soha nem tudtam megszokni és normálisan beilleszkedni az ottani közegbe.

Mindezek miatt hazaköltöztem, egy rövid ideig fizikai munkás voltam majd a város egyik legnagyobb munkáltatójához kerültem irodai munkakörbe. Meglehetősen seciális munkám van, de nem kell megszakadni benne. Sőt! Mondhatjuk, hogy a fő szezonokon kívül igazából olyab mintha ügyeletben lennék. Ha gond van megyek, ha nincs semmi akkor csak elvagyok. A fizetés szar, de a cég a városon belül van, kb. 5 perc alatt ott vagyok biciklivel.

Egy "műszakban", tehát 8 órávan vagyok, a túlórákat általában kifizetik (most mondjuk a vírus miatt nem). Nem vagyok vezető beosztásban, de főnököm se nagyon van. Ennek ellenére számít a véleményem és sok dologban kell döntenem, sok minden miatt fordulnak hozzám egészen a felsőbb vezetői szintekről is akár.

És nekem ez így megfelel. Igazából ha a fizetés jobb lenne (kb. 25-30%-al) azt mondanám egy olyan munkahelyem van ahol simán eldolgoznék nyugdíjas koromig.

Sokan kérdezik mindig, hogy miért nem váltok, hogy ennyiért egy gyári melós sem dolgozik már, de nem minden a pénz. A közelség, a stresszmentes munkakörnyezet, a kevésbé vagy egyáltalán nem fárasztó és amúgy sokszor viszont pörgős és jó szervezőkészséget jelentő munka szerintem sokkal fontosabb. Ráadásul az sem mindegy milyenek a kollégák, milyen a főnökök hozzáállása az emberhez. A másik dolog ami számomra nagyon fontos, hogy itt nem parancsolnak, nem utasítanak semmire, hanem kérnek tőlem. Teljesen más úgy elvégezni a feladatokat, hogy azokkal nem ba&tatják az embert, hanem egy megoldandó problémaként vetik fel őket.

Egy szó mint száz, nem vagyunk egyformák nem ugyanarra vágyunk.