Nekem nem való kutya, vagy másik fajtával, kölyökkel vagy nyugodt típusú felnőttel nekem is zömében örömöm lenne, nem gyakori szégyenkezés és sikertelenség bánata? (nagyon hosszú kifejtés) 32/N

Őszinte leszek, szóval kérlek, ne ítéljetek el, és ne írjatok olyanokat, hogy "én ezt biztos nem fogom végigolvasni". Aki nem akarja, ne tegye, rendben, de jelezni nem kell, csak lépjen ki, kérem.

Évekkel ezelőtt menhelyről elhoztam életem első kutyáját. Már felnőtt volt, neveletlen, és ezt közölték is, nem volt meglepetés, hogy itt élte ki a kimaradt kölyökkorát. Borzalmasan ment vele az élet... egy kanál vízben megfojtottam volna az első három hónapban, éjjelem se volt, kihúzta alólam a párnát, le a takarót. Mentem vele, igyekeztem lehetőség szerint mozgatni, volt tréner, stb. Kutyasuliba nem tudtam vinni, kocsim ugyanis nincsen, tömegközeledéssel is messze van, vele pedig tömegközlekedésre szállni biztos nem, inkább a villamos ugortam volna. Idősebb lett, elhagyta a kezdeti mindenki játszópajtás gondolkodást, lettek olyanok, akiket nem bír. Na de van egy mai napig is élő kutya a környéken, akit meglátott és kész, elborult az agya, ugatott, morgott, neki akart menni, és két kutya ereje lakozott benne.

Nos, időközben a véletlen, a sors, a sorscsapás, akármi úgy hozta, lett még egy kutya, egy idősebb, aki lelkileg sérült volt. Igen, tudom, hülye voltam, eggyel sem bírok, minek még egy. Senkinek nem kellett! Hát itt maradt... A második kutya kivirágzott, és ahogy elmúlt, hogy nem szobabútorként él a sarokban, akinek mindegy, mi lesz, előjött, hogy baromira nem szocializálták, ment neki mindenkinek látótávon belül. Ez sokat javult, de élete végéig úgy volt, hogy bizonyos környékbeli 5-6 kutyán kívül mindegyikre hevesen (de a kezdetihez képest nyugodtabb hevességgel) reagált.

Mindkettőben voltak jó tulajdonságok, de egymástól csak rosszat tanultak el. Az első kutyám anélkül is katasztrófa volt, nagyrészt nem hallgatott rám, mikor kellett, húzta a pórázt... Minden nyamvadt sétánál görcsben állt a gyomrom, és úgy számoltam, hogy "még kettő, és vége a napnak", "még egy, és végre nyugi lesz". 3-4 sétát éltem túl egy nap. A gyakori negyedik késő éjjel volt, mikor már senki nem volt kint, akkor az elsőt nyugodtan elengedtem, labdáztunk a parkban, és hosszabb sétát tettünk, hogy a másodiknak is legyen öröme, aki legfeljebb külön sétánál az 5 méteres flexin lehet, elengedni nem lehetett. Igyekeztem kielégíteni az igényeiket.

Ők boldog kutyák voltak, tudom, látszott rajtuk, a viselkedésükön is, mások is megjegyezték. Imádtam őket, sok szeretetet kaptam tőlük és adtam nekik, viszont az öröknek hitt türelmemet kiszipolyozták, hogy nem tudtam én lenni a domináns, és szakmai segítséggel sem mentem semmire. Nem okolom a kutyákat, egyértelműen én nem feleltem meg a feladatra. Szégyenkeztem magam miatt, hogy nem tudom teljesen jól megnevelni őket, hogy az a bizonyos fent említett kutya gazdája már zsigerből gyors tempóban sétált el, ahogy meglátott minket, meg ahogy láttam, mások egy, kettő, több kutyával milyen sikeresek, hogy idővel ők elengedhették pórázról, vagy hogy pórázon milyen szépen ment, hogy két idő között milyen fejlődést ért el engedelmességben...

Dupla ennyit tudnék mesélni, mik zajlottak, miből lett elegem, de fölösleges, így is rettenet hosszú lett.

Néhány hónapja az első kutyám is meghalt. Azóta űrt érzek az életemben, hiányolom itthon a sajátosságukat, amikkel jöttek-jártak a lakásban, a lakáson belüli nyugodt életemben, azonban valamiféle megnyugvást is, hogy teherrel kevesebb.

Minden nap, munka előtt, közben és után is arra gondolok, hogy szeretnék egy (csupán egy!) kutyát, akit szerethetek, aki kutyától várhatóan feltétlen nélkül engem. Viszont rettegek. Nem akarok újabb tíz évet úgy tölteni, mint az előzőt. Nem tudom, én vagyok-e ennyire alkalmatlan, hogy bármiféle kutyám legyen, és az összes kutyával ilyen gondjaim lennének, vagy ha kisebb testűt, kölyköt, bizonyos fajtát fogadnék örökbe vagy vennék, akkor nekem is meglenne az örömöm, és nem az egész szüntelenül hullámvölgyekből állna. Nem akarok én rosszat egyik kutyának vagy állatnak sem. Kb tíz évvel ezelőttig azt mondhattam, kiskoromtól kezdve vágyam volt kutyát tartani, jól kijövök más kutyákkal, "csak" a sajátjaimmal ment így félre.

Köszönöm, ha elolvastad.