Megtudod fogalmazni valahogy a kutyáddal való legelső találkozást? Azt az érzést amikor hazahoztad őt és a gyomrod egyszerűen ugrált?

Én igazából arra emlékszem csak amikor megláttam és a mamájának a gazdija a kezembe adta. 8 éves voltam csak akkor, de emlékszem arra a csöpp kutyusra aki félénken tekintett vissza rám a karjaimból :) Cuki volt :)

Mára már 15 éves is elmúlt és köszöni nagyon jól érzi magát :)

Mi a párommal interneten néztük ki. Hogy menhelyen van. Felhívtuk a menhelyt, ahol közölték még nincs bent, mert van 2 kölyke és még régi gazdáinál van. Menjünk nézzük meg. Elmentünk, megnéztük és amit láttunk, majd elsírtuk magunkat. Már a kölyköket elvitték hálisten addigra. Egy kis betonos udvar volt, alig pár négyzetméter, irdatlan büdös, egy koszos ivóedény, egy régi működésképtelen tűzhely lenyitva a sütője, benne rongyok, alvóhelyként funkcionált. Moslékot kapott és sem nyakörve, sem oltásai, semmije nem volt, de még oltási könyve sem! 1 éves pincsi keverék. Bementünk, legugoltam, s ahogy odajött hozzám, nem morgott, nem ugatott, csak odabújt és képen nyalt, majd visszament az árnyékba. Tudni kell a pincsik nem ilyenek. Mint aki jelezte eljött az ő igazi gazdája. Nem bírtuk otthagyni míg a menhely kihozza. Elhoztuk. Nem haragudtak meg ránk a menhelyesek, örültek hogy jó helyre került. Azóta eltelt 8 hónap, imádjuk, mindent megkap, ivartalanítattuk, chipet kapott, velünk tévézik, alszik. :)

A párom 30 éve vágyott kutyára, gyermek korában nem adatott meg, később nem volt rá lehetősége. Ha nem lett volna füle, körbeért volna a mosolya. Kb. havonta elmondja a kutyájának, hogy ma sem hiszi el, végre lett kutyája. :)

Tervezzük, hogy a későbbiekben majd még örökbe fogadunk egy kistermetű kutyust.

Nekem a találkozás előtt ugrált az első saját kutyámnál.

Menhelyi, expresszen láttam meg a hirdetést, ahol konkrétan egy alig kivehető, ijedt, feketés középtermetű izé látszott.

Még aznap mehettem a menhelyre, gyorsan beszereztem pár alap cuccot, póráz, nyakörv, kutyakaja, etető és itató edény,...

Egy barátnőm kísért el a menhelyre. Időre mentünk, 1,5 órát utaztunk és még 4-et vártunk a helyszínen...

(Állatorvosi rendelő is egyben.)

Közben jött egy néni is, hogy hallja, van új kutya, megnézné.

Na akkor lettem ideges igazán...

Még nem is láttam a kutyát, de tudtam, hogy nekem Ő kell, a telefonon már nekem ígérték,... és ez a néni mindenbe belekavart volna...

(Utólag, Manót megismerve tudom, hogy szegény néni mellett pokol lett volna az élete, nem "udvari" kutyának való.)

Na de végül behívtak.

Előhúzták Manót - akit ők Csíkoskának hívtak -, hát... én ilyen megrettent kutyát még sosem láttam.

Pórázon ráncigálták nem is láttam, honnan, félelmében maga alá pisilt, kibújt a nyakörvből,...

Aztán nem volt képes megmaradni a fenekén...

Így az akkori 18 kilójával felemeltem az ölembe.

Akkor varázsütésre megnyugodott.

Elég bajosan kitöltöttük az örökbefogadási papírokat, és Manóval (már akkor tudtam, hogy ez lesz a tökéletes név) elindultunk haza.

(Az utcán megint sokkos állapotba került az autóktól és emberektől, megint bepisilt, ölben cipeltük a hévig laza 1 órán át...)

A héven már annyira tudta, hogy bennem megbízhat, hogy onnantól egyszerűen érezni lehetett, hogy összeforrtunk.

Kész, innentől mi összetartozunk.

És úgy is lett, ha elkezdett pánikolni leguggoltam hozzá és elduruzsoltam neki, hogy most miért nem kell félnie.

Felálltam, megkérdeztem, mehetünk-e, és mehettünk...

4 hónap alatt teljesen rendbe jött. (De az idegen emberi kéztől még egy évig összerezzent, ha simogatni akarták.)

Engem viszont úgy védett meg egy csapat részegtől még pelyhes korában, hogy én olyan vadnak kutyát még nem láttam... még szerencse, hogy pórázon volt...

A másik kutyám, akivel nem sokkal Manó után találkoztam 2 hónaposan döcögött felém a Déli pu-nál.

nagyon messziről kiszúrt magának, egyenesen hozzám jött és nem is akart elmenni.

Kerestem a gazdáját, aztán a jegyellenőr mondta, hogy reggel 8 óta itt van, egy vagonban hagyták... - ekkor volt du. 4 óra, tehát valószínűleg direkt hagyták ott.

Nem mertem még kimondani, de tudtam, hogy onnantól ő is a falkánk tagja.:D

Így egyelőre csak magammal vittem a Káli-medencéhez...

A vonatról leszállva sokat kellett gyalogolni a szállásra, egy idő után nem bírtam, letettem (volt még nálam hangszer, 2 táska és egy festővászon), de úgy jött láb mellett, hogy vizsgázhattunk is volna.:D

Úgy voltam vele, ha nagyon jó helyre befogadná valaki, hát jó, de szerencsére senkinek sem kellett...:D

szia!

Én interneten találtam a mostani kutyámra. Ő egy mudi kan, fekete. Amikor elmentünk érte autóval (a legnagyobb hófúvásban, életveszély volt az az út, anyukám azóta is emlegeti), akkor szépen jött a kan, utána pedig a sok kis mudi :)). Mindenféle színben voltak,de én nem szín alapján választottam.Ugyanis a többi testvére csak bújt a felnőtt kutyához, de az én leendő mudim megmutatta, hogy mit kell egy mudinak csinálni :)). Rögtön rászaladt a libákra, és hangos ugatással megkergette az összeset. Na jó, mondtam anyának, ő lesz az én kutyám. A többi oda se mert jönni hozzánk :)). Ő volt a legnagyobb szőrű, a leghangosabb, a legelevenebb, és még sorolhatnám.

Azóta is olyan :)) Most múlt 2 éves.

Őelőtte volt egy angol cocker spániel kanom, ő is fekete volt, Pamacs. Őt elég rossz körülményekből vették anyáék nekem, de hát akkor még csak 12 éves voltam,(17 éve volt) és szokás volt háztól venni kutyát. Kis bolhás, férges, oltatlan szőrgombolyag volt. A kezünkbe sem adták, míg oda nem adták anyáék a pénzt. De 15 évet élt velem, a legnagyobb boldogságban, és az epilepszia ellenére végelgyengülésben halt meg, családi körben. Őt nagyon szerettem.