Vajon rosszul tettem, hogy nem vettem figyelembe a német juhász kutyám egyre dühödtebb morgását?

Szóval a viccet félretéve: Köszönöm a válaszaitokat. Igazatok volt abban, hogy a papillont kellett kézben tartani, ami egyébként elég könnyű. Csak egy határozott "nem"-et kell mondani, és már nem jön oda hozzánk, csak távolabb sündörög.

Egyébként a német juhászomban szinte vakon megbízok. Amikor még őrző-védőre jártunk, akkor az egyik segédre különösen dühös volt, olyannyira, hogy nem csak akkor lépett fel támadólag, amikor a segéd be volt öltözve, és provokálta, hanem már a segéd puszta jelenléte is dühöt, mi több támadási szándékot váltott ki. Egy ilyen alkalommal nyúltam bele az ugató szájba, és az alsó állkapcsát átfogva csillapítottam, ami ugye teljesen szabálytalan, de egy valamiről meggyőződtem: a legnagyobb düh közben sem harapja meg a gazdit, valahogy működik a kontroll.

Egyébként a kutya a családdal végtelenül jámbor, tisztában van vele, hogy ami a családhoz tartozik, azt nem bánthatja, sőt védenie kell (pl. újszülött kiscica), viszont ami nem tartozik a családhoz (pl. verebek, vakond, sün,stb.) az retteghet.

Amikor a telepünkre látogatót engedek be, szépen megszagolja (egy rendőr erre mondta, hogy "beírta a noteszbe") és teljes nyugalomban van. De olykor elfelejtkezek arról, hogy a látogatót egyedül ne engedjem ki, és ilyenkor volt már popóba csípés is, itt a látogató popójára gondolok.

Egy hölgy, aki szintén kíséret nélkül ment volna ki, pedig attól rémült halálra, hogy a kutya előtte arc magasságba felugrott, de egyáltalán nem bántotta a hölgyet. Viszont ezt követően a hölgynek nyugtató levendula teát kellet főznöm, hogy autót vezethessen.

Összegezve: Valóban igen engedékeny vagyok a kutyáimmal, ebben a helyzetben jól jöttek a tanácsaitok.