Vásárlás és örökbefogadás?

Szerintem jó ötlet. Nem hiszem, hogy úgy fogjátok érezni, hiszen nyilván addigra megszeretitek az örökbefogadott kutyust is, családtag lesz.

Kicsit olyan lehet ez, mint ha gyereked van és születik még egy. Mindkettőt szeretni fogod nyilván.

Miért a befogadott lenne a második, amikor ő az első? Nem tudom, mi jár ilyenkor a fejetekben :) Hogy ránéztek a drága kutyára, és a dollárjeleket látjátok benne, ami rögtön "szeretetet" ébreszt bennetek, vagy mitől lenne éppen a drága kutya a "jobb"?

Ugyanúgy kutya mindkettő, nem lehet előre megjósolni, hogy hogy fogtok viszonyulni hozzájuk, de az egész biztos, hogy nem az értük kifizetett pénz fogja meghatározni az érzéseiteket, hacsak nem vagyok pszichiátriai esetek :)

Nekem a második kutyám bevallom őszintén, bizonyos szinten "kiütötte" az elsőt, de nem élem meg tragédiaként (és remélem, az öreg sem, igyekszem :D). Természetes, hogy valamelyiknek prioritása van, mert jobban passzol, vagy esetünkben mert sokkal több foglalkozást igényel, de a másikat meg másért, másképp szereti az ember.

Nekem mondjuk más életszakaszban is jött a két kutya, meg a kicsi álomfajta, meg tudatos választás, az öreggel meg "csak" egymás mellé keveredtünk és összenőttünk, még a menhelyen, ahol önkénteskedtem :) Más is a viszonyom velük, az öreggel mindig sokkal mélyebb volt a kapcsolatunk, sokmindent átéltünk együtt, tanultunk egymástól, és ezt semmilyen csodakutya nem veheti el tőlünk. A kicsivel meg nagyon intenzív minden, én most éppen ezt élvezem jobban, hogy lehet vele pörögni, meg a nevelése egy véget nem érő anyázásfolyam. De ugyanúgy ölni tudnék mindkettőért.

Nekünk két kutyánk van a párommal. Egyiket még ő "hozta a házba", jó pár éve. Ő egy csivava-yorkie keverék elvileg, kis pöttöm a 3kg-jával. Sose szerettem a kistestű kutyákat, mindig nagy párti voltam. Persze azóta ő a kivétel. Nem kölyökként került hozzánk, nem is vettük, úgy mond megörököltük, kb 2éves lehetett, amikor hozzánk került. Fél éve mégis teljesül a vágy, az álom. Lett egy 2.kutyánk, ráadásul nem egy padló cirkáló. Ő (is) örökbe fogadott kutya, az én választásom volt, szerelem első látásra - bár előtte az volt a terv, hogy kölyök vizslát veszünk tenyésztőtől, ez egy megvalósulatlan álom szintúgy még mindig-, de Őt megláttam, s párom rábólintott. Bár voltak kételyek, mert Ő fiú, s mi alapból lányt szerettünk volna, meg nem is volt igazán kölyök. Ő is 1 év körül volt, amikor hozzánk került. Ő egy vizsla-szetter keverék. Azóta fél év telt el. Mindkettőjüket szeretem, imádom. Mindketten nagyon okosak, intelligensek. A picit még én tanítottam meg a behívásra, ül, fekszik, marad, mert amikor hozzánk került, akkor semmit nem tudott, csak szépen sétálni pórázon, flexin is, meg nagyon szocializált volt. Nagy élmény volt ilyen kiskutyával dolgozni, még a mai nap is. De a nagy... hát ő egy őrült. Aktív nagyon, több foglalkozást igényel jóval. Tanuljuk a trükköket is ezerrel. Így kicsit elhanyagolva érzem a picit, de vele is igyekszem trükköket tanítani, bár vele jóval nehezebb, meg általában, hogyha a nagyot tanítom, ő is odajön, s attrakciózik.

Szóval mindkettőt ugyanúgy szeretem, a kicsit azért, mert nagyon nyugodt, kedves, barátságos, okos, de ugyanakkor makacs is, meg egy kis királykisasszony - nem én tettem azzá, ő ilyen, de szerethetően, nem kattant módjára -, meg imád ölben lenni. A nagyot pedig azért, mert nagy, lehet dögönyözni, aktív, hihetetlenül intelligens, hamar tanul, könnyen tanítható, barátságos. Őt nagyon eltaláltam magamnak, összeillünk.