Normális, hogy ilyen hamar feldolgoztam?

Edzőtáborban tudtam meg, hogy meghalt a lovam, még nyáron. Pályáról hozott telivér volt, 20 évesen halt meg. Rajta tanultam meg lovagolni, nem úgy szerettem, ahogy általában egy ember szeretni szokott valamit vagy valakit, hanem valamiféle kölcsönös mély tisztelet és bizalom volt köztünk. 17 évesen még csikót szült, aki ma is a lovam. Egészség volt szinte mindig, de volt valami betegsége, ami szinte egész életében kísérte, de mindig lappangott. Az utolsó fél évben felerősödött a betegsége, és romlani kezdett az állapota. Nem akart más lovakkal lenni, csak a csikója nem zavarta, kaptak egy közös kisebb legelőt. Nyár elején már tudtuk, hogy nem éli meg a szeptembert, ezért még az edzőtáborok előtt elbúcsúztam tőle, sokat voltam vele, akkor rengeteget sírtam. Edzőtáborban ott voltak velem a barátaim, egy napot végig szomorkodtam, de nagyon rendesek voltak, ami rengeteget segített, meg tudtam másra gondolni, volt, ami lekötötte a figyelmem. Másnap már teljesen vidám voltam, előtte éjszaka sokat gondolkodtam, de megértettem, hogy, már nem lehet mit tenni. Így visszagondolva örülök neki, hogy nem voltam ott a pillanatban. Egyébként boldog élete volt, Amerikában is járt musztángos programon.

Igazából csak azt nem tudom, hogy furcsa ez így-e, hogy egy nap alatt "meggyászoltam", mert van barátnőm, aki még mindig napi szinten sír egy éve maghalt lova miatt.