Szerintetek ez normális?

Sziasztok!

Az a helyzet h én imádom a macskámat, egy bűn rossz kis maffiózó, de imádom. Olyan büszke vok rá, h nem is igaz. Amióta megvan- 8 hónapos ebből 7 hónapja nálam van- megismertem egy újféle szeretetet. Más mint a szerelem, más mint ahogy a szüleimet szeretem, más mint ahogy a tesóimat. Egy fura dagadozó szeretet, és MINDENT megbocsájtok neki, sőt igazából nem is haragszom rá igazán, pedig a kedvenc cipőmet is szétszedte. Olyan mély szeretet ez, hogy bemennék érte ha égne a ház, hajnali 4kor addig hívogatnám az orvosokat amíg valaki ki nem jönne hozzá, ha beteg lenne, ha nem jönne elmennék a házához és addig kopognék, amíg be nem engedne. Bárhová is vet az élet, egy BIZTOS! Ő jön velem, akármennyibe kerül, és akármekkora macera.

Azt hiszem ez a szülői szeretet, és tudom, h jobban szeretem mint egyesek a saját gyerekeiket. Sokszor puszilgatom, és csak úgy szétvet a büszkeség, mert jobban véd mint egy sztár kapus, minden labda után vetődik, és el is kapja :D

Ti is éreztek ilyet a macskátok iránt?