Hogyan tegyem túl magam? Megosztanátok a tapasztalataitokat, gondolataitokat?

Nem tudom mennyire releváns hogyha kutyás tapasztalatot írok le?...

Több mint 3 éve hagyott itt az ónémet juhász kutyám akihez fogható kutya meggyőződésem hogy nem létezik.

Még mindig a szó szoros értelmében nem vagyok "túl" rajta olyan értelemben hogy amikor távolból hallok pl. kutyaugatást amit a távolság eltorzít és mélyebb, öblösebb lesz, olyasmi mint amilyen az én kutyámé is volt (már spontán nem emlékszem tisztán a hangjára mert hangokat nagyon könnyű elfelejteni sajnos), akkor rögtön eszembe jut az ugatásának a pontos hangja, eszembe jut milyen szaga volt a szőrének amikor megáztunk együtt, eszembe jut hogy hányszor sírtam bele a bundájába amikor bármi gondom volt. Minden egy csapásra visszajön olyankor, mai napig nagyon sokszor jut eszembe, és nem egyszer sírom is el magam miatta.

Eltemettük vele a kedvenc kis piros labdáját, így néha olyan butaságokkal vigasztalom magam hogy biztosan semmi gond ha ott ahol van, azzal tud játszani mert annyira szerette életében. Mindenhová vitte magával, 10 évig volt meg neki egészen pici kölyök korától. Mire meghalt már csak egy nagy lyukas gumidarab volt a labda, de ő még mindig hurcolta, még mikor nagyon beteg volt is addig nyüszögött amíg oda nem tettem mellé.

Szerintem van egyfajta magasabb szintű kapcsolat bizonyos emberek és bizonyos állatok között. Csakúgy mint ahogyan nem minden emberrel sikerül megtalálni a közös hangot, és némelyekkel teljesen egy hullámhosszon tudunk lenni, állatokkal is így van. Nem lehet minden állattal ugyanolyan mély és csodálatos a kapcsolata mindenkinek, ahhoz 2 nagyon egymáshoz "illő" élőlénynek kell találkozni.

Ez ritka dolog szerintem. Úgy ahogy te is írod hogy voltak cicáid előtte, ez az egy valamiért más volt mint a többiek. Én is temettem már el kutyust őelőtte, ami nem viselt meg ilyen módon.

Nem hiszem hogy az ilyen szintű kapcsolattal minket megajándékozó állatok elvesztésén valaha is "túl lehet lenni". Persze, az élet megy tovább és egyéb közhelyek.

Nekem a mai napig az asztalomon van a képe a kutyámnak, bekeretezve és 10-ből 9-szer elmosolyodok amikor rátéved a tekintetem, a maradék egy alkalommal pedig bekönnyesedik a szemem.

Azt "tanultam" ebből az egészből hogy nem lehetnek olyan elvárásaim hogy rögtön az első jött-ment új állattal ugyanilyen kapcsolatom lesz. Lehet hogy nem lesz soha eggyel sem ahhoz fogható, de erről nem ők tehetnek.

Ahogy előttem is mondták, szeresd az új cicust azért amilyen ő -és bár tudom milyen rohadtul nehéz-, próbáld egyáltalán ne hasonlítani a cicádhoz aki már nincs veled, és örülj neki hogy megtapasztalhattad ezt a fajta kapcsolatot ami nagyon sokaknak nem adatik meg egész életükben.